Dildar Mamyrbayeva: A tükör

Illusztráció: Asel Alimbayeva

Kulcsszavak: tükör, fatál, fésű (айна, астау, тарақ)

Alua teljesen odavolt azért a tükörért, folyton magát nézegette benne. Amikor nevetett, a tükörképe is visszanevetett rá, amikor felhúzta szemöldökét vagy kiöltötte nyelvét, a tükör ugyanazt mutatta. Aztán hunyorított. De amikor ki akarta nyitni a szemét, valaki befogta, és ezt kérdezte:
– Tükröt vagy fésűt?
Megérintette a szemét eltakaró kezeket. Lágyak és puhák voltak.
– Te vagy az, Karlygash? – kérdezte, de a csínytevő nem válaszolt.
– Tükröt vagy fésűt? – kérdezte újra az elváltoztatott hang.
– A tükröt!
– Nyisd ki a szemed! – mondta a hang, és a kéz elengedte a lány szemét.

Karlygash volt az, Alua barátja és szomszédja, aki a nagymamáját jött meglátogatni. Karlygash mamája nagy tiszteletben állt a többi asszony közt, ezért kérte fel Alua nagyija, hogy a kicsi Zhanibeket ő tegye a bölcsőbe. Kazahsztánban régi szokás, hogy a meghívott vendégekkel együtt ünnepelték a nagy napot, amikor a kisbaba először alszik egyedül a bölcsőben. Alua is kapott feladatot, neki kellett a tükröt tartani, melyet a kisgyermek párnája alá tesznek majd. Ő persze rögtön megmutatta Karlygash-nak is, milyen szép és csillogó a tükör. Ha közel hajoltak egymáshoz, mindketten egyszerre tudtak belenézni. És a tükör mindkét arcot láttatta. Visszatükröződő képmásukban a ruhájuk is teljesen egyformának tűnt. Sőt, még foghíjas mosolyuk is ugyanolyannak látszódott. A lányok nagy lelkesen nézegették önmagukat, játszottak a tükröződéssel. Alua ügyesen tartotta a tükröt, nevetése gyöngyözött, mint vízen az ezüst. A tükörképe is hol eltűnt, hol felvillant, mintha valóban a víz hullámzásában néznék magukat.
Közben Karlygash nagymamája ellenőrizte a bölcsőben az ágyhuzatot, a párnát, a dísz-szalagokat, sőt az éjjeliedényt is, majd elkezdte a szertartást a bölcső körül. Egy felhevített fémrúd végével hamu-kenetet húzott végig a bölcső oldalán. Régi szokás volt ez is, szinte láthatatlan hamu-csíkkal keretezni az újszülött ágyát.
– Add ide a tükröt, a fésűt és a kést! Betesszük őket a párnája alá! – mondta a nagyi. Mielőtt odadta volna a szépdíszű, foglalatos tükröt, Alua odatartotta a picihez, és így szólt:
– Nézz ide, nézz ide!
– Várj, ne csináld ezt! A kisbaba nem nézheti meg magát a tükörben! – szólt a nagymama, Alua távolabb lépett a bölcsőtől.
– Mi történik, ha meglátja magát? – kérdezte csüggedten. Igazából nem akart rosszat öccsének, csak szórakoztatni akarta. A nagymama szerint azonban, nincs szükség ilyesmire. A lány úgy érezte, mindenki elfeledkezett róla, mintha ott se lenne. Még csak közeledni sem akart ezek után a bölcsőhöz.
– Azt mondják, akkor nem fog elkezdeni beszélni. Majd nagyobb korában, amikor már lesz elég esze, akkor belenézhet!
– De akkor minek tesszük a párnája alá? – kérdezte Alua óvatosan, hogy megtudja, milyen a nagymamája hangulata. Azzal is tisztában volt, hogyha most elkezd butaságokat beszélni, vagy rosszul visekedik, később megszidják. Pedig már nagyon vágyott a jó szóra, vagy egy igazi ölelésre a mamájától. Most mégis az öccse bölcsőjéhez hajolt, és közelről figyelte a kisbabát, annak ellenére, hogy észrevette nagyanyja haragos pillantását. Alua elhúzta a száját.
A nagyi éppen egy amulettet függesztett a bölcső hátuljára, közben megértően nézett a kislányra. Majd’ megszakadt érte a szíve. Most, hogy Alua észrevette, figyelnek rá, bohóckodni és grimaszolni kezdett.
– Azt kérdeztem, hogy akkor miért tesszük a tükröt a párna alá? –  kérdezte ismét.
– A tükör tulajdonképpen csak egy tiszta üvegdarab – magyarázta a nagyi. – Ezzel azt kívánjuk, hogy a kisbaba majd tisztán lássa a jövőt. Régen, a nehéz időkben csak a fejedelmek feleségei tarthattak tükröt a kezükben, ritkaság volt. Manapság, mivel mindenhol lehet tükröt találni, már nem ugyan az az értéke. Régen, egyszer, apám hozott egy ezüst tükröt. Ugyan ezt, amit most Zhanibek párnája alá teszünk, ami a kezedben van. Képzeld, olyan drága volt, hogy a tükröt egy csikó áráért lehetett megvenni. Apám odadta anyámnak a tükröt, és ezt mondta neki: "Csak akkor nézz bele, amikor nevetsz. Ha dühösen nézel bele, magát az ördögöt fogod meglátni." Anyámat nagyon megrémítették apám szavai, és annyira hitt bennük, hogy tényleg csak jókedvűen tekintett bele. Azután rám bízta a tükröt, és ugyanezeket mondta el nekem is.
Majd később azt is elmesélem, hogy egyetlen tükör hogyan mentett meg egy egész várost az ellenség pusztításától – mondta még, miközben magához ölelte a lányt és a kisöccsét, beleszagolva Alua borzas hajába.
Vajon mire emlékeztette unokája hajának illata? A sztyeppe kesernyés illatfoszlánya volt ez idebent a szobában, vagy a bab illata, melyet a kisbaba fürdővízbe szoktak tenni, amikor negyven napos lesz? Az is eszébe jutott, hogy a párna, az ágytakaró és a lepedő is Aluáé volt, még emlékezett, ahogy Zhanibek előtt őt ringatta itt. Mindenre emlékezett, emlékképek futottak keresztül rajta egy pillanat alatt, úgy döntött, mégis elmeséli a történetet, miközben Zhanibeket ringatta.
– Réges-régen történt, távoli vidéken. Egy hatalmas, ősrégi vár állt a hegyek kopasz tetején. A hétemeletű tornya maga volt a csoda abban az időben. Egyszer arab fejedelem győzte le az országot, majd más népek jöttek, Iránból hatalmas harcosok.
Úgy hívták a vezetőjüket, hogy Aladdin Shah. Hallotta hírét a csodás szépségű leánynak, aki a várban él, és akiről azt tartották, hogy szépségén túl okossága is hírneves. A fejedelem ezért magának akarta a lányt, és mivel háborúban álltak, megparancsolta a vár lakóinak, hogy adják ki neki. De ő már felesége volt egy jó embernek, így az erődben lakók visszautasították a fejedelem kérését. A Shah azonban szerette volna látni a lányt, ezért ezt ajánlotta: “Csak mutassátok meg nekem ezt a szép lányt, és ígérem, cserébe mindenkit szabadon bocsájtok.” Ezért aztán az erődben élő ezermester sok-sok tükröcskét készített, melyeket különleges módon állított be: a lány arcát egyik tükör a másikig tükrözte, így érve el, hogy a toronyban élő lányt a Shah is láthatta a lakhelyén, messze a lánytól. Sőt, az ezermester arannyal és bronzzal vonta be a a tükrök felületét, hogy azok csillogása még teljesebben emelje ki a lány szépségét. A shahot elbűvölte az álomszép kép, és tartva a szavát, elállt a háborútól, visszahívta katonáit is. Így segítette a tükörben még szebbnek látszó látvány a háború befejezését.
– Sőt! Egyszer egy király anyukája varrt egy olyan ruhát, melyet kis tükördarabkákkal díszített ki. Amikor a király sétára ment, a fény mindenfelé visszatükröződött a kis darabokról.
– Ó, de csodálatos! Ugye egyszer majd én is megkaphatom ezt a tükröt? – kérdezte Alua.
– Persze, drágaságom. De azért figyelmeztetlek, ne nézegesd benne magadat túl sokat. Úgy tartja a kazak nép, hogy régen a tükör a varázslóké volt, ezért nagyon sokáig nem is vették kézbe. A telihold fényére vártak, és napvilágnál elő sem vették.
– De miért?
– Kicsikém, nézz bele, mit látsz?
– Önmagamat.
– Bizonyám! Önmagadat, ha így nézel bele, de ha máshonnan nézel bele, más szemszögből, akkor is csak te leszel benne. De ha valaki csak önmagát látja, azt gondolhatja, ő a világ ura, nem? Semmi nem fogja önmagán kívül érdekelni. Na, most nézz csak bele megint, mi mást látsz?
– Ott egy veréb a fán!
– Mit látsz még odakint?
– Hát, hogy süt a nap! Nézd, mama, nézd! Úgy látszik, mintha a veréb épp napfürdőzne azon a fán!

Fordította: Dana Zheteyeva, Nagy Izabella. Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika

Bódi Kati: Fésű (тарақ)

Bódi Kati: Tükör (айна)

Bódi Kati: Csecsemő (нәресте)