Smelka Sándor: Az utcafoci

Smelka Sándor

Minden fiú focizik gyerekkorában. Sőt néha a lányok is. Ezt nem lehet megúszni. Olyan nincs, hogy valami ne lenne labda, és ha a játszótér, ahol egy igazi focipálya is helyet kapott, túl messze van, arra is létezik megoldás. Például az utcafoci. Ami mondhatni egy külön műfaj, nagyon speciális szabályokkal. Például, ha valaki rárúgta a labdát a kerítésünk tetejére hegesztett tüskékre, és az kilyukadt, akkor az illetőt megkergettük. Ja és tizenegyes!
De ne rohanjunk ennyire előre. Az utcafocihoz négy dolog kellett: egy utca, egy focilabda és két csapat. Az első adott volt, egy kátyús utcácska a pécsi külvárosban, ami egy erdőbe torkollott. Focilabda is mindig volt, mert az fogyóeszköznek számított nálunk, a két csapat pedig a hasonszőrű barátainkból, a szomszéd gyerekekből állt. Mi pedig, ha nem az erdőt jártuk, villanyvasutaztunk, diavetítettünk stb, akkor fociztunk. Mert mit csináljon egy gyerek, mikor már minden fát megmászott és az erdő összes bogáncsát hazahozta a nadrágján? Focizik! Így gyorsan, általában minden nehézség nélkül állt össze a két csapat.
Az utcafoci első lépése a pálya kijelölése. Ehhez a legfontosabb hozzávaló négy darab féltégla volt. Akkoriban – mint mi is – majdnem minden szomszédunk építkezett, nem volt nehéz tehát féltéglákat találni valamelyik udvarban. Sőt ha nagyon akartunk, találtunk még malterosvödröket, csigákat, fapallókat, sőt kalákában dolgozgató nagybácsikat is, akik ott ragadtak nálunk: valamit mindig hegesztettek egyre kevesebb lelkesedéssel.
A téglákkal jelöltük ki a kapukat. Ez azért volt praktikus, mert ha az ellenfél nem figyelt oda, egy gyors és diszkrét lábmozdulattal arrébb lehetett rúgni az egyik téglát, hogy szűkebb legyen a kapunk. Persze csak a jó ízlés határáig, nehogy feltűnjön, mert ha az ellenfél észrevette a turpisságot, akkor néhány percre leállt a meccs, és játékvezetői konzultáció következett. Mivel nem voltak játékvezetők, ez abból állt, hogy mindenki elmondta a véleményét. A szüleink ilyenkor csak úgy reagáltak: má’ meg veszekednek! Súlyosabb esetben kergetőzésbe és verekedésbe torkollott a játék. De ez már egy másik történet.
A szabályaink egyszerűek voltak, letisztultak és puritánok. Tíz gólig játszottunk. Az árokban kint volt a labda, bedobás következett, de a kerítésről visszapattanhatott (ha nem lyukasztotta ki a szögesdrót). A les azt jelentette, hogy lesni kellett az autókat, a nagyobb fiúkat, akik szemet vethettek a labdánkra (lásd Pál utcai fiúk vonatkozó részeit).
Aki átrúgta a labdát olyan helyre, ahova nem volt bejárásunk, akkor az illető maga ment érte, egyúttal szabadrúgás járt az ellenfélnek. Kivétel ez alól a morcos Mátrai bácsi udvara, mert akkor vége lett a meccsnek, és a labdára is keresztet vethettünk, lévén, hogy a Mátrai bácsi kutyája a legenda szerint labdákat evett. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy maga Mátrai bácsi is, bár ő inkább csak a füleinket akarta meghúzni, de azt nagyon.
Sérülés esetén mindenki otthon kezeltette a sebeit. Lehetőleg sírás és nyávogás nélkül.
A meccs továbbá bármikor félbeszakítható volt. Például amikor Laci bácsi a kis Polszkijával arra felé hajtott (permetezni ment a kiskertjébe). Továbbá veszekedés, ablak kilövés esetén, vagy amikor már nem volt több hadra fogható labda és leginkább akkor, amikor Mátrai bácsi megunta a lármát, az állandó huppogást, és tömegoszlatásba kezdett. És persze akkor is abbahagytuk a játékot, mikor elkezdődött a Süsü a tévében.
Szóval remek szórakozás volt ez, a sebeket, a kitört ablakokat, a véletlenül lerúgott visszapillantókat nem számítva.
Egyébként néhány év múlva az egyik szomszédunk medencét épített a kertjébe, onnantól kezdve vízilabdáztunk is. Nos, annak a játéknak is hasonló speciális szabályai voltak, de ez már egy másik történet.