 |
| Csík Mónika |
A sárkány a szekrényemben
él –
télikabátok, pulcsik
mögött,
anya mesélt róla egyszer,
és a sárkány még aznap
éjjel
a szekrény mélyére
költözött.
Hallottam a neszezést,
ahogy
vackol, alvóhelyet keres,
miután anya lekapcsolta a
lámpát s kiment; odabent,
a szívem táján erre
megindult
valami végtelen gombolyag:
a tekeredő fonál lassan
körbefont,
akár ha ökörnyál,
akár ha pókfonál lenne,
és éreztem: fogva tart.
Aztán mégis engedett a
félsz,
és megkerestem őt a
kabátok mögött,
kiflipózban aludt, akár a
macskák,
megbújva pár zoknigalacsin
között.
Tenyérbe vettem,
betakartam,
láttam, hogy fázik –
reszketett,
a holdfényben úgy tűnt:
maroknyi szirom csak,
teste ritmusra lüktetett.
Olyan volt, akár a tűz,
amely hirtelen készül
vetni óriási lángot,
olyan volt, akár a parázs,
mi a szeme helyén
világlott.
Anya szerint a sárkány kút
mélyén él,
néha meg gonosz emberek
szívében fészkel,
és ha kitárja, szárnya a
felhőkig,
sőt majdnem az ég pereméig
ér fel.
De ez a sárkány napközben
csatangolt,
éjjelente meg a
szekrényembe bújva
aludta az igazak álmát,
és magával vitt a Tejúton
túlra.
Bejártunk űrködöt,
csillagfelhőt,
pihentünk holdsarlón ülve
percekig,
amik furcsamód óráknak
tűntek,
végtelen óráknak éjféltől
reggelig.
Lábunkat lógattuk közben
az éj vizébe,
mely csak örvénylett,
örvénylett feketén,
majd holdkövet gyűjtöttünk
mi ketten:
Luna, a sárkányom meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése