illusztráció: Fricska Dorka
Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.
Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim.
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány. Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
–
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek.
– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja!
– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember.
Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam.
Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon.
Nem volt több kérdésem.
Neked van?
Az emberek egyszerűen csak Vándornak nevezték őt. Senki se tudta, hogy hívták, mivel foglalkozott. Azt se lehetett megmondani, hány éves volt: valaki sihedernek látta, más szemében pedig az erdőszéli tölgyfánál is vénebbnek tűnt. Senki se tudta, honnan jött, hová tartott nyikorgó szekerével. Egyszerűen csak felbukkant egy kanyarban az erdő fái között vagy a közeli dombtetőn. Mintha az enyhet adó esti szellő és a vérvörös alkonyi fény abban a pillanatban öltött volna testet a ponyvás szekérben és a kackiás bajszú, cifra ruhás emberben. Széles karimájú kalapja alól hosszúszárú pipa lógott ki: bodor füstje vidáman kanyargott az ég felé. Borzas kutyája hol a szekér mellett oldalgott, hol pedig a szekér ponyvája alatt heverészett.
