Kiss Lehel: Mese a három építészről

Klesitz Piroska

Volt egyszer, hol nem volt, s minden bizonnyal megvan még ma is az a Boldog Tornácos Házikó, amely ennek a történetnek élő szemtanúja volt. Két gerendája közé feszített ki hálót a pók, s vetett magának pihe-puha ágyat.  Eresze alá beköltözött a fecske, vagyis abba az erődítménybe, amit oda sárból tapasztott. Sem a macska, sem a szél nem tudja azt megostromolni! A csiga pedig ott lakott a küszöb melletti sarokban, takaros, tekeres házába behúzódva. Ott élt egymással jószomszédi szeretetben és tiszteletadásban egy fél nyáron át a három építész: a pók, a fecske és a csiga – míg egyszer csak be nem lopódzott közéjük a kíváncsiság. Elkezdte furdalni az oldalukat. Kis idő múlva jött a szájtátós csodálkozás – az is közéjük lopódzott. Aztán, mint az ilyenkor rendesen lenni szokott, megérkezett a sárga-fekete irigység is. Nézte, nézte egymást – illetve egymás építményét – a három építész, és morfondírozott feje búbját vakarászva.

– Jaj, de szép! – mondta mindannyiszor a fecske és a csiga, mikor a pók kifeszített hálójára pillantott.
Mert szép volt az csakugyan! A felkelő nap vakító sugarai úgy szikráztak a háló szálain sorjázó harmatgyöngyökön, hogy nem lehetett sokáig ámulni rajta. A csiga még be is húzta egyik szemét. Olyan volt az a háló, mint valami pazar csillagkép szépen elhelyezve az ég határtalan boltján.
– Jaj, de jó! – mondta mindannyiszor a pók és a fecske, mikor a csiga takaros, tekeres házára pillantott.
Mert jó volt az csakugyan! Ahová a csiga ment, ment vele a ház is nappalistól, kamrástól, kádastól, függönyöstől. Nem kell abba visszarepülni, nem kell azt foltozgatni sosem. Ha szél fúj, eső esik, pillanatok alatt bent terem a jó melegben, s aludhat kedvére kényelmesen a csiga.
– Az az igazi! – mondta mindannyiszor a pók és a csiga, mikor a fecske magaslati erődítményére pillantott. Valódi bástya az, nem csak holmi szemkápráztató délibáb! Kemény, mint a kő, tartós, mint a cédrus, nem szaggatja szét egy lódarázs, ha nekimegy. Nem holmi meszes, papírvékony váz az, hanem igazi lakhely és igazi védelem!

Klesitz Piroska

Így morfondírozott magában – illetve egymás között – a három építész, de győzött a jószomszédi szeretet és tiszteletadás: megegyeztek, hogy egy napra, erre a verőfényes, nyári napra átadják egymásnak a házukat.
Szaladt a pók, rohant a takaros, tekeres csigaházhoz. Úgy kapkodta mind a nyolc lábát, mintha parázson járt volna, eleven parázson. Széles mosollyal bújt a csigaház alá, s magára borította. Igen ám, csakhogy annyira sima volt az oldala, hogy nem tudott felkapaszkodni benne, visszacsúszott mindannyiszor.
– Jaj! – kiáltotta visszapottyanva a fűre.
– Jaj! – Jaj! – Jaj! – hallotta a saját hangját sokszorosan, mert fülsiketítően visszhangzott a csigaház.
Aztán megpróbálta másképpen. Megfordította az aljával felfelé, és úgy próbált leereszkedni. Megcsúszott, s villámgyorsan siklott lefelé! Hiába próbált kapaszkodni nyolcféle módon. Lejjebb – lejjebb – lejjebb – körbe – körbe – körbe – ja-a-aj! Elszédült, mire az aljára ért. Na, de most már hogy másszon ki innét?
Közben a fecske ott repdesett a pókháló előtt, mint egy nagyra nőtt kolibri. Csőrével megérintette az egyik fonalat, s – hopp! – elpattant, akár egy hegedűhúr. „Csak a pók észre ne vegye!” – forgatta ijedten körbe a fejét. Mikor próbálta visszailleszteni valahogy, elszakadt egy másik szál is. „Hogy lehet itt tojásokat költeni?”
Míg a fecske a pókhálóval bajlódott, a csiga boldogan vette birtokba az igazi erődítményt az eresz alatt. A fészek szélén jobbra-balra nézelődve még el-elámult a pompás kilátáson, majd óvatosan elindult lefelé. Melegséget, puhaságot érzett. Hogy hamarabb a fészek közepén legyen, elrugaszkodott, és belevetetette magát a melegségbe, puhaságba. Ez nagyszerű! – gondolta magában, és elkezdett hempergőzni. Hapci! – tüsszentette el magát, és hempergőzött tovább, élvezte a magaslati biztonságot! „Hapci! Ni, te! Megfáztam volna?” Szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz, s észrevette, hogy egész testét apró tollpihék borítják. Szeretett volna tőlük megszabadulni, mert már mindene viszketett, de nem tudott sehogy se’ – csak rázkódott, rázkódott, de a ráragadt tollak nem akartak lehullani. „Hapci! – mondta ismét, mikor nagy nehezen kimászott a fészek peremére – Ide se jövök többet!” Alig várta, hogy az ő kis takaros, tekeres házikójában legyen végre, nem vágyott kipróbálni a pók hálóját.
A fecskét sem érdekelte már a csiga háza, csak a fészkét, csak az ő kis váracskáját akarta. A pók is hazafelé vette az irányt, mihelyt kiszabadult a csiga házából. Úgy kapkodta mind a nyolc lábát, mintha parázson járt volna, eleven parázson.
Mindenik visszatért a saját hajlékába, egy szót sem szóltak egymásnak élményeikről. Hallgatott a három építész, a fecske, a pók, a csiga – úgy nézték a bíbor naplementét.
– Milyen szép! – szólalt meg hosszú idő után az egyik.
– Milyen jó! – toldotta meg a másik.
– Milyen igaz! – sóhajtott a harmadik.
…és a Boldog Tornácos Házikóra lassan ráborult az este.

Klesitz Piroska