Wéber Anikó: Milyen magasan van az ég?

Németh Dóra

Péterke szerette a rendet. Mindig. Minden körülmények között. Így a fogkefének a fogmosó pohárban, a medvének az ágy végében, a katonának a vártoronyban, nagypapának a zöld plüssfotelben volt a helye. Ő pedig a ház legkisebb szobáját kapta egy ággyal, rajzasztallal, két mesekönyves polccal és hatalmas ablakkal a kertre. A tárgyakra: bútorokra és ruhákra úgy vigyázott, mintha azok is a testrészei volnának. Reggelente megszámolta a bögréjén a kék pöttyöket, hogy kiderüljön: egy sem veszett el. Esténként elköszönt a játékaitól. Megnézte, hogy alszanak-e már, és ha leesett a plüssnyúl a földre, az Péterkének úgy fájt, mintha a saját karját ütötte volna be az asztal sarkába. 

Minden helyet és tárgyat szeretett a házban, kivéve a szobák közti széles küszöböket, melyek előtt bátortalanul megállt. Mert a küszöb olyan volt, mint egy országhatár. Elválasztotta egymástól a birodalmakat, és küszöbön állni nagyon ijesztőnek tűnt. Péterke attól félt, hogy ha rálépne egyre, nem tudná meghatározni, hol is van ő pontosan. Még a nappaliban? Vagy már a konyhában? Inkább jó erősen becsukta a szemét, és megpróbált átlépni felettük. Néha meg is botlott, de nagy nehezen csak kiért a kertbe. Hanyatt feküdt a fűben, és a magasba, a feje fölé emelte a kezét. Úgy látta, már csak egy icipicit kellene nyújtózkodnia, és akkor elérné az eget. Mert azt már jól tudta: az ég mindig pont olyan magasan van, hogy ha kinyújtjuk a kezünket, éppen ne érjük el. A rajzain is így ábrázolta: egy vastag kék vonalként a lap tetején. Péterke úgy érezte, hogy egy nagy titokra jött rá, de nem tudta elmagyarázni anyának, apának és nagypapának, mi is az. Csak abban volt biztos, hogy a madarak pontosan megértik őt. Mert a madarak mindig magasan repülnek. Egyre feljebb és feljebb szállnak, de így sem tudják megérinteni az égboltot a szárnyaikkal. Mégis nagyon jó nekik. Főleg azért, mert az égen nincsenek küszöbök, amiket nehéz átlépni. Ott szabadon lehet repülni.
Péterke is repülni akart. Ha képes lenne rá, akkor nem kéne bajlódnia a küszöbökkel – erre gondolt. Próbálta ellesni a madaraktól, hogyan is csinálják, és ahogy figyelte a kertben a cinkékeket, fecskéket, rigókat, megszerette mindet. A madarak is szerették őt. Mert Péterke nem hangoskodott, és nem tett hirtelen mozdulatokat. Csak ült vagy feküdt a fűben, és nézett. Néha halkan beszélt hozzájuk. Ilyenkor a cinkék, rigók és fecskék úgy forgatták a fejüket, mintha értenék, mit mond. Az égről beszélgettek. A felhőkről. Péterkének ők lettek a legjobb barátai. Minden gondolatát, bánatát, történetét meghallgatták.
– Ha nagy leszek, égkutató leszek! – mondta nekik.
Így teltek Péterke nyári napjai egy különös délelőttig. Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Péterke megkapta a bögréjét, megszámolta rajta a kék pöttyöket, aztán megitta a kakaóját. Reggeli után elmentek sétálni anyával. Elhaladtak a bólogató virágok előtt, és betértek a parkba, ahol a fák is úgy nyújtózkodtak, mintha ágaikkal szeretnének üzenetet rajzolni az égre. Péterke megnézte a kedvenc odúját, hátha beleköltözött egy sünicsalád. Játszott a szaladgáló kutyákkal, aztán hazaindultak. Már az utcájuk sarkán fordultak be, amikor észrevettek egy apró testet a földön. Egy cinkét. Nem tudott repülni.
– Megsérült… – suttogta anya. Péterke kétségbeesve nézte. Talán épp az a cinke volt, akivel tegnap a kertben beszélgetett? Könyörgő tekintettel pislogott anyára, anya pedig rögtön megértette. Óvatosan felemelte a madarat, és Péterke remegő tenyerébe rakta. Péterke lassan, vigyázva elindult. Úgy érezte, hogy a cinke minden lépésnél összerezzen a kezében. Szerencsére egyetlen küszöböt sem kellett átlépni hazáig. Otthon pedig anya berohant a garázsba, és egy takarókkal bélelt dobozzal jött ki. Ez lett a cinke ágya. Péterke egész nap a madár mellett maradt. Hozott neki ennivalót, innivalót, de a cinke semmit sem kért. A fejét sem forgatta úgy, mintha értené, miről mesél neki Péterke. Anya a háttérben telefonált. Próbálta kideríteni, hova vihetnék meggyógyítani a cinkét. Legalábbis ezt mondta Péterkének. De Péterke úgy hitte, ő is elég jó orvos. Hiszen mindent megtett, amit anya szokott a betegágyánál. A legfinomabb falatokat hozta el, és mesét is mondott, végül betakargatta a madarat. – Estére jobban leszel – ígérte neki. De a cinke estére sem lett jobban. Mozdulatlanul feküdt. Másnap reggel pedig Péterke leült a rajzasztala elé, hogy megfesse a bánatát. Az üres papírra először felkente kék csíkban az eget, majd zöld csíkban a földet. Csakhogy, mielőtt még a cinkét is ráfesthette volna a képre, valami egészen különös történt. Egybemosódtak a színek. Talán attól, hogy véletlenül kiborította a festékes vizet? Vagy attól, hogy olyan furcsán csípni kezdett a szeme? Péterke nem tudta eldönteni. Csak azt látta, ahogy a föld felett az ég is egyre zöldebb és zöldebb lesz, és egybeolvadva a fűvel eltűnteti a helyet, ahol egy madár szállhatna. – Anya, eltűnt az ég! – akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Anya mégis megérezte, hogy baj van, mert azonnal ott termett. – Anya, eltűnt az ég! – hüppögte Péterke. De anya másképp látta. Egészen másképp. – Nézd! – emelte fel a papírt. – Nem tűnt el az ég, csak közelebb jött. Olyan közel, hogy a beteg cinke is el tudja érni. Péterke átvette az elmosódott képet, és sokáig nézte. Csak most jött rá arra, hogy korábban tévedett. A madarak igenis elérik az eget. Mindegy, hogy milyen magasan van az égbolt. Az is mindegy, hogy épek-e a szárnyaik, és tudnak-e repülni, vagy sem. Az eget és a madarakat semmiképp sem lehet elválasztani egymástól.