Németh Eszter - A copfos, a Gorcsev meg a Jenő, a Rejtő Jenő

Egy isztriai kisvendéglő nyári teraszán, kockás abroszon a fejfájós minőségű borospohár. Gorcsev Iván végül nem szólt semmit, Vanek úrra gondolt, aki biztosan megjegyezte volna a dolgot.

Vanek úrra, aki fejét csóválva közölte volna, hogy a szeretet bármilyen fajtája magányossá tesz és hogy az isztriai kisvendéglő kék-fehér kockás abrosza, a többi asztalnál ülő vendégek vélt társadalmi státusza igazán nem egy Gorcsev Ivánhoz való.

De Vanek úr nem volt jelen, csak Iván gondolataiban, ahonnan ki is ebrudalta rövid úton, bár ezúttal ez a gondolatmenet meglátszott az arcán is. De Gorcsev a vele szemben ülőt tanulmányozta inkább, aki viszont enyén félrebiccentett fejjel a másik kockás terítős asztalnál ülők beszélgetését hallgatta, és halkan fordított Gorcsevnek.

A lány a copfjaival és a tengerzöld szemeivel ugyanis értette és beszélte is a különös nyelvet, amit a másik asztalnál ülők. Így van ez kérem, ha az ember kimozdul a sivatagi komfortzónájából (nem, Gorcsevnek tulajdonképpen nem a sivatag volt a komfortzónája) és a megszokott párizsi környezet helyett egy isztriai kisvárosban találja magát. Még akkor is így van, ha a lány (a copfjaival és a tengerkék szemével) tulajdonképen sokkal jobban passzolt volna a párizsi környezetbe. Eltekitve attól az apróságtól, hogy Gorcsev Iván nem beszélt franciául, Vanek úr sem, de ez Vanek urat a legkevésbé sem zavarta volna.

Egyébként a lány (a copfjaival meg a tengerszín szemével) igazából Gorcsevre figyelt. Így van ez kérem a nőkkel, mondta volna bármelyik legionárius, bár a kockás terítőtől csak Sába érzékenyült volna el, a régi balatoni nyarakra emlékezve. De Sába nem volt jelen (igazolt hiányzás!), így a lány érzékenyült el, mert ő is a balatoni nyarakra...

Pont a balatoni nyarak miatt, meg mert fázott, kezdett odafigyelni a honfitársai beszélgetésére is. Meg mert pontosan érzékelte, hogy Gorcsev a pocsék bor dacára tulajdonképpen kifejezetten elégedett, így hát fordítással terelte el a gondolatait a folyton előbukkan Vanek úrról, akit ő tulajdonképpen sokkal jobban ismert, mint Gorcsev.

Az öregurak semmi érdekesről nem beszélgettek, csak hajókról, szelekről és vitorlás dolgokról. Aztán valahogy a fűtésre terelődött a szó, a búbos kemencékre és a cserépkályhára. A lány (a copfjaival meg a tengerszín szemével) fordított és Gorcsevvel elúszott a kockás abrosz.Talán a bor, gondolta. Vagy a copfok, Gorcsev élt-halt a copfokért, így van ez kérem a férfiakkal.

Iván szeme elöl eltűnt a kisvendéglő, a kockás abrosz, nem hallotta az öregurakat, talán a copfokat sem látta már, csak a végtelen kékséget és a mögötte rejlő briliáns elmét, amelyben ő, Gorcsev Iván testet öltött, hogy a halhatatlanság útjára léphessen.

–       „­Jenő, figyeljen kérem, Jenő... Min gondolkodik már megint, maga Gonosz?! Maga, maga...”

De Rejtő Jenő nem volt jelen, csak a lány gondolataiban, aki nem hessegette el őket, hanem mosolyogni kezdett. Nézte a kisvendéglő kék-fehér kockás abroszát, a piros-fehér kockás balatoni terítőkre gondolt, meg arra, hogy vajon Jenő is ugyanezt érezte-e a kockás abroszok láttán. Nézte Gorcsevet, de már nem látta, összefolyt a szeme előtt a múlt, jelen jövő. Valódi és fiktív alakok sorjáztak és nem tudta ébren van-e vagy álmodik. Sem Gorcsev, sem a nyelv nem jelentett már kapaszkodót, vajon Jenőnek jelentett-e. Vajon tudta-e, legalább Sábának értenie kellett, bizonyos dolgokat csak akkor hisz el az ember, ha az anyanyelvén hallja.

Vagy még akkor sem.

Felálltak az isztriai kisvendéglő kockás abroszú asztala mellől, Gorcsev Iván és a lány (a tengerszín szemével és copfjaival), utóbbi odalépett a honfitársaihoz:

–       ­ Bocsánat a zavarásért, megkérdezhetem honnan jöttek? – a legtöbbet beszélő öregúr megrökönyödve bámulta a copfost.

–        Magyarországról – felelte némileg megbotránkozva. A két székkel odébb ülő bácsi azonban vidáman elmosolyodott. – Győrből.

–         Köszönöm, akkor tévedtem. További szép estét!

A copfos intett a pincérnek, hogy nem kéri a visszajárót, Gorcsev ujjaiba fonta a saját ujjait és a nagyvonalúságától meglepett pincér apró kis meghajlásán somolyogva kisétált az isztriai éjszakába.