Csend van. Üresen áll a királyi vár. Talán elköltöztek az ott lakók, találtak egy jobb
kastélyt, nagyobbat, tágasabbat, csillogóbbat. Sietve indulhattak el: otthagytak mindent.
A trónterem közepén dölyfösen unatkozik a trón. Most nem ül rajta senki. Akár
boldog is lehetne, élvezhetné a mámorító szabadságot, de ő a trón, ami végtére is egy szék. A
székeket pedig arra tervezték, hogy valaki üljön rajtuk. A király helyett most egy
madárfészket tart az ölében, a fészekben fiókák csivitelnek. Amikor a madárszülők
visszatérnek a napfényes mezőről, a trón meg sem érzi azt, hogy egy-egy szárnysuhogással
nehezebb lett.
A gyerekszobában agg hintaló áll. Mintha tudná magáról, hogy szürke, az árnyékban
áll, a legbelső sarokban, arccal a fal felé. Ki tudja, merre jár az a hercegecske, aki utoljára
lovagolt rajta. Már nem is tűnődik ezen. Vannak napok, mikor meghintáztatja egy-egy kóbor
szél. Ilyenkor álmodik: fehér paripa ő, hátán ül a királyfi. Űzik-űzik a sárkányt.
Az udvar gyepén hever a királyné aranyfésűje. Sokáig a királyné tükrös asztalán
várta, hogy újra elmerüljön az aranyfényű hajtincsekbe. Addig is, akár egy primadonna, a
tükörben nézte magát. Valóban primadonna volt. Mindig is az volt. Egyszer az aranyfésűt
dobták a tó fenekére a harmadik próbaként, hogy a királyfi megtalálja. Amikor sikerült a
próba, újra a királylány kezébe került, utána – mint egy csodát – őt is körbevitték a fele
királyságon. De ez már rég volt. Egy nap szarka tévedt az üres kastélyba, csőrébe vette a fésűt
és repült is volna messze, de túl nehéz volt: elejtette. Az aranyfésű azóta ott hever az udvar
gyepén. Várja az újabb királyfit, a próbát vagy végső esetben a következő szarkát.
A kocsiszínben a hintón már csak a tyúkok ülnek. Mint az öregemberek, magában
beszél. Illetve a tyúkoknak. Egyszer én vittem vadászni a királyt. A tyúkok egymásra néznek:
Vadászni?! Igen, vadászni. Fácánra. De egy fácán se repült arra. Mondta is a király a
fővadászmesternek: neked is annyi eszed van, mint egy tyúknak… már bocsánat… A tyúkok
nem sértődnek meg, tollászkodnak, pislognak. A hintó folytatja: egyszer csak arra járt egy
szegénylegény fűzfa síppal a kezében. Meglátta a búsuló királyt. A királyuramat mi bántja,
kérdezte a legény. Hej, fiam, nincs egy fia fácán sem ebben az erdőben. No, azon hamar
segíthetünk, mondta a legény, és megfújta a sípot. Erre aztán támadt ám zengés-bongás, még
az ég is besötétedett, annyi fácán repült arra. Az egész fácán-felleg felénk tartott, a király
hadonászott, kiabált, hogy hess, hess, hess! A tyúkok hangos kotkodálással szétrebbenek.
Akkor aztán a fiú még egyszer megfújta a sípját… A hintó elhallgat egy pillanatra, a rugói is
belenyikordulnak, ahogy körbenéz. Nem látja a tyúkokat sehol. Nagyot sóhajt: mindegy is…
A szekrényben ruhák lógnak a királyi vállfákról: nagyestélyik, cifra szoknyák.
Fecserésznek, mint a nők, ha összejönnek valahol. Sorra felemlegetik a régi bálokat, a
koronázásokat. Kit mikor viselt a királynő, kit csodáltak meg jobban a vendégek. Ki mutatott
jobban a királynőn, mikor az a bálterem csillogó parkettjén keringőzött. Alattuk egy
aranycipellő hever. Páratlan. Hallgat. Őt már egyszer elhagyta valaki. Emlékszik a rohanásra,
a széles aranylépcsőkre, a szurokra, arra a rémült pillanatra, ahogy ottmaradt a lépcsőn, ahogy
nézett a fél ritmusban kopogó párja után. Azóta már egyszer egymásra találtak, és újra együtt
járták a táncot a fényes parketten. Ám, mióta üres a kastély, valahogy megint elkallódott
mellőle. Hallgat. Nem szívesen emlékszik a bálokra.
A legmagasabb torony, legmagasabb csúcsán áll a szélkakas. Rozsdás. Nem forog
már semerre. Bármerről is fúj a szél, mindig ugyanabba az irányba néz.
A kemencében egerek laknak. Sok-sok járatot, odút vájtak maguknak amióta
nincsenek itt emberek. Tágas, otthonos hely, ahol az egérgyerekek szabadon kergetőzhetnek.
Palota a palotában. Néha, amikor szél fúj be a kéményen, hangos kiáltást hallanak: a király
kopasz! Ilyenkor az egérgyerekek egy pillanatra abbahagyják a fogócskát, és a földhöz
lapulnak. Ám a következő pillanatban újra virgonckodni kezdenek. Megszokták már a
titokzatos hangot. Tudják, nem árt nekik. Ezzel együtt remek hely a kemence. Száraz, tágas,
éppen egereknek való.
Üres a kastély. Elköltöztek lakói. Lehet, hogy találtak egy jobb kastélyt, nagyobbat,
tágasabbat, csillogóbbat. Vagy soha nem is élt itt senki: talán minden mese volt. Még maga a
kastély is, amit egyszerűen csak kinőttek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése