Molnár Krisztina Rita: ÉGŐ CSIPKE

Mózes és az égő csipkebokor (mozaik, sínai Szt. Katalin-kolostor, 9. század

Csipke nénit mindenki csúfolta a háta mögött. Na jó, nem mindenki, de majdnem. Azok biztosan, akik bárkin találnak röhögnivalót. Akik azonnal lecsapnak egy elálló fülre, egy ócskább tornacipőre, néhány szeplőre. Akik azonnal kiszúrják A Gyenge Pontot. És Csipke néninek szinte csak gyenge pontjai voltak.

Kezdjük a nevével. Hogy lehet valakinek ez a neve? De most komolyan. Égő Csipke. Mint valami hülye meseszereplő egy cukorhabos lánykamesében. A legkevesebb, hogy égő ilyen névvel élni, ciki, gáz, vagy ahogy tetszik.

De ez hagyján. Csipke néni nem volt még olyan öreg, hogy tényleg Csipke nénizze mindenki, de a haja és a ruhái olyanok voltak, mintha…, hát mondjuk mintha Petőfi kortársa lenne, vagy az se, nehéz ezt megmondani, inkább olyan volt, mintha Csipke néni egyszerűen benne sem lenne az időben, az idő és ő valahogy nem találkoztak össze egyáltalán.

A haját feltűzve viselte, kontyocska volt a búbján, mindenféle mókás csatokkal, amikben színes ékkövek és kis rózsák díszlettek. Bárki másnak jólálltak volna ezek a gyöngyházfényű hajbavalók, de Csipke néni vékony szálú hajának egy-egy tincse állandóan kiszabadult a kontyból, amitől végül épp olyan lett, mintha egy kislány nagyon nagylánynak szeretne látszani éppen. Ami épp ettől lesz nevetséges. Mert se nem kislány, se nem nagylány. Akkor már inkább farsangi maskara. Mert hát a ruhái is…, jaj, azok a ruhák…! Mindenféle selyem meg bársony lógós szoknyák, szalagok és zsebek, mellénykék és kendők… Csipke néni ruhái gyakorlatilag követhetetlenek voltak. Most szoknya van rajta vagy ruha…? Ez egy pulóver vagy egy hálókabát…? De mégis inkább egy paplanhuzatra hasonlít… Ilyesmiken morfondíroztak azok, akik nem a csúfolódók, hanem a morfondírozók közé tartoztak.

Csipke néni franciát tanított az iskolában. A tantárgy nem tette népszerűbbé, ráadásul énekkart is szervezett a francia-tagozatosoknak, akik ímmel-ámmal eljártak az énekpróbákra, mert így kaptak egy szorgalmi ötöst, ami elég fontos volt az év végi jegyhez. A próbák elején, hogy selymesebb legyen a hangjuk, Csipke néni egy valódi kristálybonbonierből selyemcukorkával kínálta a kórustagokat.

(Bocsánat, de muszáj megkérdeznem: tudja valaki egyáltalán, mi az a kristálybonbonier? Nem baj, ha nem, csak akkor gyorsan elmondom. A bonbonier egy nem túl nagy, finom díszítésű doboz, amiből cukorkát vagy különleges csokoládébonbont kínáltak réges-rég, mondjuk a dédszüleink gyerekkorában a vendégeknek, az unokáknak. A porcelán dobozkára általában szép virágokat festettek, de legalább egy körbefutó arany szegélyt. De metszett üvegből, kristályból készült kínáló-dobozkák is álltak a vitrinekben. Ó, a vitrin az meg üveges szekrény – de már igazán nem kanyarítom tovább.)

 A bonbont azért nem magyarázom, mert arról mindenki tudja, hogy nagyon finom, és ha egy szemet bekap a finom kis csokis csodából az ember, máris szebbnek látja a világot egy morzsával. A bonbon egyébként azt jelenti, jó, méghozzá kétszer egymás után. Jó-jó, valahogy így. Az egyik jó, amikor bekapja az ember, a másik, amikor szétolvad a szájában. És persze franciául jelenti ezt, hiszen Csipke néni, a franciatanárnő nem véletlenül tartott a tanári fiókjában egy bonboniert.

Ugyanis Csipke néni azon kívül, hogy mindenki kinevette – amin érdekesképpen nem bánkódott egy percig sem –, jó volt. Semmi extra – egyszerűen csak jó. Mint a vajas kenyér paradicsommal. Vagy a palacsinta baracklekvárral. Délután szívesen foglalkozott azokkal, akiknek nehezen ment a francia szavak megtanulása, ha valakinek nem volt uzsonnája, vajas kenyeret kért neki a menzán a konyhásnéniktől.

Voltak, akiket zavart ez a jóság. Idegesítette őket, nem értették, hogy a csodába lehet valaki mindig kedves. Vagy megjátssza magát, vagy bolond – mondogatták.

De Égő Csipke nem volt sem bolond, sem képmutató. Ilyen volt és kész.

Csak libegett, lobogott az iskola folyosóján a tanári és a francia-terem között tanévnyitótól tanévzáróig. Évek, évtizedek, évszázadok óta.

Segítség a történet eredetéhez:

Az égő csipkebokor csodája

Mózes a Bibliában szereplő próféta, akit több világvallás: a zsidóság, a kereszténység, az iszlám és több kisebb vallás prófétának, vagyis Isten szószólójának tekint.

Élete rendkívül különös volt. Egyiptomban született, vagyis ellenséges földön. Nővére egy kosárkában rejtegette, míg rá nem talált a fáraó lánya, aki magához vette. Az egyiptomi fáraó neveltette és taníttatta a zsidó kisfiút, aki dadogott. Isten arra hívta el, hogy kivezesse a választott népet Egyiptom földjéről, a rabszolgaságból. Isten egy égő és el nem égő csipkebokorból szólt hozzá Hóreb hegyén, ahol Mózes a juhait terelgette. Itt bízta meg a hatalmas feladattal, amit Mózes vonakodva fogadott el, hiszen dadogása miatt úgy érezte, nem alkalmas rá.

A bibliai égő csipkebokor-csoda egyik legfontosabb üzenete, hogy Isten bármikor, bármilyen formában megjelenhet és megszólíthatja az embert. Az, hogy nem ég el, azt üzeni, hogy Isten örökidejű.

II. Mózes 3, 2-6

A több mint 1200 éves mozaikképen Mózes látható az égő csipkebokorral.