Békés Márta: Borimese

Betűk erdejében, versláb-fatörzsek és rímlombok között kalandozik tovább Bori, az egyik kezét Békés Márta fogja, a másik kezét Schmal Róza.

Schmal Róza illusztrációja

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.

Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Ahogy a fák közé ért, azonnal megérezte, hogy ez egy igen különös erdő. Január 22-e volt, a lombhullatók ilyenkor már rég ledobják lombjukat, de ezeken a furcsa fákon mégis levelek zizegtek. Igaz, ezek a levelek nem voltak sem zöldek, sem sárgák, sem pirosak, inkább sápadtkák, halványkák, fehérek. És nem voltak sem kerekek, sem hosszúkásak, sem cikcakkosak, sem szeldeltek, többnyire inkább négyszögletesek. Néha egy-egy lehullott közülük. Egy kis négyzet alakú egyenesen Bori lábához tapadt. Bori felvette, és látta, hogy a cédulán betűk sorakoznak. Még nem járt iskolába, nem tudta elolvasni őket, de megszámolta, hogy négy sor áll egymás alatt. Odahajolt a különös fához, ahonnan a cetli lehullott, és minden bátorságát összeszedve megszólította.

– Kedves és különös fa! Elhullajtottál egy cédulát. Lehet, hogy elvesztetted, lehet, hogy nekem szántad, de én sajnos még nem ismerem a betűket, nem tudom elolvasni. Ma töltöttem be az ötödik évemet, de ez nem fontos.

– Pedig azt hittem, te fogsz nekem segíteni – szólalt meg a különös fa. – Én egy száz- esztendős fa vagyok, kerek száz esztendeje dúdolom ezt a kis versikét, amit itt látsz. Száz éve próbálom megfejteni az értelmét. Az első három sorát már értem – mondta büszkén a fa, és öblös hangon szavalni kezdett:

Robi ír: Mackóláb.

Kóbor rím cibála.

Óborcím: Lábikra.

– Kedves Fa, értem és nem értem. Minden szót ismerek, de nem áll össze, ne haragudj. Mi az, hogy „Robi ír, mackóláb?”

– Pedig nagyon egyszerű. Figyelj! Nyilván van egy Robi nevű kisfiú, aki tud írni, és azt írja, hogy mackóláb, világos? – okosította ki Borit a különös fa.

– Hát jó, mondjuk, dereng valami. De a második sor tényleg zagyvaság!

– Mi? Az, hogy „Kóbor rím cibála.?” Hát kérlek, van, aki nem nagyon szereti a rímeket, főleg ha elcsavarognak, és a szembejövőt megtépik, még ha ez nagyon régen volt is – adta máris a magyarázatot a fa. – Mehetünk tovább? „Óborcím: Lábikra.”

– Ebből egy kukk nem sok, annyit sem értek.

– Akinek a pincéjében óbor van, és még nem címkézte fel, az adhatja például azt a nevet a borának, hogy Lábikra!

– Nahát, te nagyon okos fa vagy, még a bátyámnál is okosabb, pedig ő tényleg mindenre tud valami magyarázatot. De akkor mi az, amit még te sem tudsz megfejteni?

– Sajnos a negyedik soron nem tudok kiigazodni. Elolvasni is alig bírom:

Robi ír: Mackóláb.

Kóbor rím cibála.

Óborcím: Lábikra.

Rímkóci Borbála!

– Ennek az utolsó sornak tényleg, de tényleg nincs se füle, se farka! – nyögött megadóan a különös fa.

– Hát, ha csak ezen a soron múlik, én tudom, mit jelent.

– Ó, valóban? Mert mind a száz évgyűrűm tanúsítja, mennyit törtem a fejemet, azaz a lombkoronámat, hogy kitaláljam a kitalálhatatlan talányt. És te most azt állítod, hogy ötéves kislány létedre meg tudod fejteni a százéves rejtélyt?

– Igenis, azt állítom – felelte önérzetesen Bori.

– Akkor ki vele! Szabad a gazda! – reccsent rá a fa gunyoros, hiszipiszis hangon.

– Ez a „titokzatos” és „érthetetlen” sor nem más, mint az én nevem, azaz Rímkóci Borbála.

– Na, várjunk csak, várjunk csak, most azt próbálod nekem bemesélni, hogy te magad vagy a titokzatos üzenet utolsó sora?

– Én nem mesélek be neked semmit, nekem tényleg ez a nevem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Rímkóci Borbála vagyok, a barátoknak Bori, de nincsenek barátok.

– Örvendek a szerencsének, kedves Rímkóci Borbála, azaz Bori, ha lehetek a barátod.

– Akár lehetsz a legjobb barátom is, úgysincsenek vetélytársaid. De téged hogy is hívnak? Illene tudnom a legjobb barátom nevét.

– Ide van írva a vastag törzsemre: ANAGRAMMA, avagy A MAMA RANG, becsüljük meg az édesanyákat, vagy akár A MAG MARNA, de ebbe jobb, ha bele se gondolok.

Bori szívesen játszott volna a legjobb barátjával, de hirtelen szél támadt, hajlongtak a fák, csak úgy záporoztak felülről a cédulák.

– Mennem kell, vihar közeledik – mondta Bori.

– Ugyan, ez csak egy másodfokú agyvihar, errefelé ez gyakran megesik. Ne félj, nem tart sokáig! – Amint azonban szélcsend lett, egy bokorból vékony, sipító hang hallatszott.

– Éljen soká Rímkóci Boriska!

  Ha nagy leszel, lehetsz még focista.

  Veled mindenki szívesen focizna;

  a Ráró, a Bodri, a Röfi, a Riska.

– Tipikus bokorrím, kedves Klapancia! – hallatszott egy borongós hang egy fűzfából.

– Mért is ne, elvégre bokor vagyok! – felelt rátartian Klapancia. – Engem aztán ne oktasson egy fűzfapoéta! Különben is, itt ez a kislány, megfejtette a százéves rejtélyt, és épp ma van a születésnapja. Ezt a szép költeményt tőlem kapja. Mert nekem eszembe jutott, kedves Lim Erik, hogy a barátok a születésnapjukra verset szoktak kapni, tortát mégsem süthetünk.

– Na, süss ide csak, ezt kapd ki! – szedte össze magát Lim Erik, és összes lekonyuló ágát az égnek meresztette.

Ötéves lett a kis Rímkóci Borbála,

a rejtélyfejtésért köszönet és hála,

minden szava varázs,

éget, mint a parázs,

nőjön a füléig szépséges bokája!

Bori csak állt földbe gyökerezett lábbal, és a meghatottságtól kicsit elcsukló hangon megszólalt.

– Kedves barátaim! Úgyis mint Anagramma, Klapancia és Lim Erik! Ennél szebb születésnapi ajándékot nem is kívánhattam volna magamnak. Várjatok csak, hadd adjak én is nektek egy verset hálából.

Anagramma, Klapancia, s a kedves Lim Erik,

ők lettek a cimboráim, s nem csak úgy mímelik.

De fura koravén

kisleány vagyok én,

gondolhatják, sőt talán mondani is ki merik.

 

– Nem vagy te se kora, se vén, csak a világ legaranyosabb ötéves kislánya! – kiáltotta Anagramma.

– Maradj itt velünk a következő száz évre! – kérlelte Lim Erik.

– Közénk tartozol, cimbora! Hiszen a neved sem véletlen Rímkóci!! –  fuvolázta Klapancia.

– Jé, erre még nem is gondoltam! Ígérem, sokat jövök majd hozzátok ebbe a Cimborás Erdőbe! De most haza kell mennem, hogy felköszöntsem az anyukámat az ötödik szülésnapján. Én voltam ugyanis neki az ötödik szülése, és ennek éppen öt esztendeje.

– Megértjük, hiszen tudjátok: A MAMA RANG! – kiáltott Anagramma a távolodó Bori után.

Bori még egy ideig nem tudott olvasni, de otthon minden cetlit, cédulát, csokipapírt, szalvétát teleírt betűkkel, és a felnőtt bátyját meg a három nővérét, de még a lassanként már lábadozó szüleit is azzal nyaggatta-faggatta, hogy az, amit a papírra írt, jelent-e már valamit???