 |
| Bódi Kati illusztrációja |
Élő ember rég meg nem süvegelte, zászlaját sem emelte
magasra jó ideje senki – mégis ott ült, évszázados szokásához híven, mindenki
fölé magasodva öreg lován az öreg király. Hogy fehér volt-e valamikor vagy
pedig deres, ében-é, vagy pedig barna a hajdani paripa, már rég nem lehetett
megállapítani, de ott állt, ott állt rendületlenül az emelvényen, és tartotta
hátán Mátyást, az igazságost. Sokan már a tisztes nevére sem emlékeztek a királynak,
mondogattak ezt is, azt is. Ő csak ott ült, ott ült, és hallgatott. Néha
rátelepedett vállaira egy-egy szürke kis galamb. Ilyenkor kicsit elhúzta szája
szélét, de bölcs megfontolásból a fejét nem fordította oda, pedig szerette
volna ez apró kedvességet teljes erejéből megköszönni. Egyik arcára rásütött a
Nap. Nézte, nézte a királyt, de tiszteletből nem szólt semmit, csak
odakacsintott a Holdnak. Másik arcára rásütött a Hold. Nézte, nézte a királyt,
de tiszteletből ő sem szólt semmit, csak odakacsintott a Napnak. Mátyás meg
csak ült öreg, seszínű lován, s úgy tett, mintha mindezt nem vette volna észre.
Hanem amikor eljött az éjszaka, egy fekete éjszaka,
valami olyan történt, amilyen még soha azelőtt! Felrebbent a széles vállról a
bóbiskoló galambpár, s vissza sem nézve eltűnt a templomtorony mögötti
sötétségben – mert Mátyás feje óvatos nyikordulással megmoccant! Elfordult
jobbra, elfordult balra, aztán előre nézett megint. Valami különös éberség,
elszántság volt a szemében – szinte lángolt! Előre nézett Mátyás, maga elé, a
házsongárdi kertek távolból fölsejlő dombja irányába, és kezdte kinyújtani a
nyakát. Ő maga nem mozdult, csak a nyaka nőtt egyre hosszabbra és hosszabbra.
– Egy gödör! Furcsa egy gödör! – állapította meg hűvös
tárgyilagossággal lepillantva a főtérre. A nyaka csak nyúlott, nyúlott,
túlnyúlott a borzongó díszfákon, túl a könyvesbolton, túl a háztetőkön. A
Farkas utca fölött kissé megtorpant. Elfordult jobbra, aztán elfordult balra:
végignézte az utcát elejétől a végéig. Mint régi ismerőst, szemügyre vette
Szent Györgyöt is, de az fel se pillantott rá – éppen mással volt nagyban
elfoglalva.
Egy küszöbön ülő hajléktalan akkor vette észre a király
fejét, amikor az üveget újra a szájához emelte.
– Üstökös! – kiáltott fel. – Furcsa egy üstökös!
Ámulatában észre sem vette, hogy az ital mind rácsorog
szakadt kabátjára. Mátyás erre abbahagyta a nézelődést, és elindult, de már
nagyobb sebességgel a Házsongárd felé. A nyaka csak nyúlott, nyúlott, túlnyúlt
a narancssárga, kéttornyú templomon, túl a Biassini Szállón, túl a magas
vaskerítésen, túl a három püspök sírján, s hirtelen, mint ahogy a csillag az
augusztusi égbolton leszalad, szinte becsapódott a fák, az obeliszkek közé, és
ott fűbe harapott.
Összeszorított fogai között nagyon elszántan, és nagyon
határozottan mormogott valamit az igazságról.
Másnap reggel híre ment a városban az új jelenségnek: az
éjszaka földönkívüliek látogatták meg Kolozsvárt, és valamiféle hosszú, hosszú
vezetéket hagytak a levegőben, vélhetőleg az informatikusok, esetleg a hadsereg
igen nagy hasznára.
– Szivárvány! – mutatott fel egy fiú ragyogó arccal.
– Furcsa egy szivárvány! – toldotta meg a ragyogó arcú
lány.
– Vízvezeték! – mondta egy borostás férfi, és vállat
vonva tovább sietett. – De lehet, hogy gázvezeték! – hallszott utána, amint
befordult a sarkon.
– Csúszdászni akajok! Csúszdászni akajok! – rázta anyja
kezét egy elszánt kis emberke, mert amint felnézett, csupa csúszdázó gyermeket
látott. Fiúkat és leányokat, akik nevetve és sikongva szelték a levegőt, és
akik nem akartak volna semmi ígéretért leszállani.
– Furcsa egy csúszda! – állapította meg az anyuka.
Mátyás király többé nem húzta el a szája szélét egy
kicsit sem, pedig a galambok azután is gyakran meglátogatták. Nem nézett többé
sem jobbra, sem balra. Nem is nézett többé egyáltalán. Csak szorította,
szorította konokul a falatnyi füvet fogai között, és nem engedte el.
Idővel aztán elmállott a főtéri kőalapzat, a valamikori
emelvény. Apró törmelékeit szél fútta el, utcaseprő takarította össze, vásott
gyermek hajigálta szét. És a ló? Elvitték alóla azt is. Hogy ki, mikor, hová,
miért, hogyan, nem lehet tudni, de nem is érdekel senkit, mint ahogy az sem,
hogy volt-e ott valamikor ló egyáltalán.
– Furcsa egy szobor! – csodálkoznak a turisták naponta a
főtéren, és próbálják magukat vele lefényképeztetni – Hipermodern! Vajon hol a
vége?
– Furcsa egy síremlék – csóválják a fejüket naponta
virágcsokros, feketeruhás emberek a Házsongárdban – Vajon hol a vége?
…hát itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése