Miklya Luzsányi Mónika: Laci papa és Kisbalázs

Szomorú, esős délután volt. A diófa levelein bánatosan futottak le az esőcseppek. Laci papa az ablaknál ült, és az esőt nézte.

– Nem is nyár az ilyen… – gondola magában, és eszébe jutott a gyerekkora, a nyári délutánok, amikor Sándor bácsiéknál ürgét jártak önteni. Persze akkor más volt minden. A nyarak forróak voltak, nem ilyen esős, szürke...

Kisbalázs, az unokája támolygott be a szobába.

– Jaj, nagypapi, mindjárt elalszom… Olyan szomorú az idő.

Kisbalázs levetette magát a fotelbe, elővette az okostelefonját, és nyomogatni kezdte rajta a gombokat.

– Jaj, tedd már le azt a telefont – fortyant fel Laci papa –, gyere inkább ide mellém, és mesélek neked valamiről.

– Miről? – kérdezte Kisbalázs unottan.

– Tudod, amikor gyerek voltam, Sándor bácsiéknál töltöttem a nyarat…

– Jaj, ne már megint az ürgés sztori – fortyant fel Kisbalázs. – Ezt már legalább ezerszer hallottam. Kívülről tudom, hogy volt egy ember, nagybajúszos, aki ürgét akart önteni. De papi, ez úgy hülyeség, ahogy van!

Laci papa kicsit sértetten kérdezte:

– Miért lenne hülyeség?

– Hát azért, mert az ürge védett állat – emelte fel a mutatóujját jelentőségteljesen Kisbalázs. – A közönséges ürge eszmei értéke 250 ezer forint. Akkor képzeld el, milyen értéke lehet egy gyöngyös ürgének! És az ürgék ugye kolóniában laknak, szóval nem lehet csak egyet kiönteni. Most gondolj bele nagypapi, egy ürgeöntésre rámehetne a fél házad, csak a bírságra!

Laci papa csodálkozva nézett az unokájára:

– Honnan tudsz te ilyeneket hatévesen?

Kisbalázs meglóbálta a telefonját:

– Wikipédia nagypapi, Wikipédia!

Bódi Kati illusztrációja

Laci papa nagyot sóhajtott. Hát igen. Tényleg nagyot fordult a világ. Nemcsak az időjárás borult fel, hanem sok minden más is. Mert ki látott már ilyet, hogy az unoka többet tud a nagyapjánál?!

De Laci papának nem maradt sok ideje búslakodni, mert Kisbalázs odakucorodott az ölébe.

– Ürgékről ne mesélj nekem nagypapi. Az uncsi. Róluk minden fent van a neten. Mesélj nekem inkább Jeridéről és Denemoccanjról!

– Hogy kikről?

– Hát akikről a történet szól. Tudod, a két trollgyerek: Jeride és Denemoccanj. Akiknek az apukájuk Rontombontom.

Laci papa hosszan bólogatott. Látszott, fogós neki ez a kérés, de lassan hozzákezdett a meséhez.

– A szomszéd falu tornyán innen, a kiskapun túl, pont a puszta kellős közepén volt két trollgyerek…

– Nem jó – rázta a fejét Kisbalázs –, a trollgyerekek a sűrű, sötét erdőben laknak. Vagy a völgyszurdokban. Az meg szurdok. Érted. Fekete.

– Értem én – válaszolta Laci papa –, de ezek különleges trollgyerekek voltak. Ugyanis az apukájuktól, Rontombontomtól kaptak egy pejparipát, Délibábot.

Kisbalázs meghúzta a száját. Ez a pejparipa sem volt teljesen oké, mert a trollok minimum sárkánykígyón vagy dinoszauruszon utaznak. De a Délibáb tetszett neki.

– Igen, Délibábon, aki valójában alakváltó volt. Délben váltott alakot. Tudod, először bebábozódott, mint a lepkék, azután zsupsz! Kikelt a bábból valami csodálatos lény. Mondjuk egy sárkánykígyó vagy egy…

– Orángután – csillant fel Laci papa szeme, mert mindig szeretett volna liánról liánra lendülni, mint az orángután.

Márton Luca illusztrációja

 

– Szóval Jeride és Denemoccanj trolltestvérek voltak – folytatta Laci papa –, és Délibáb, az orángután hátán világkörüli útnak indultak.

„Aranyfelhő, Délibáb,
táltoslovam, papripám
vígy magaddal orángután.
Hipp-hopp ott legyek, ahol akarok!” – kántálta együtt a varázsmondokát a két trolltestvér. És amikor kinyitották a szemüket…

– Ugyanott voltak, ahonnan elindultak – bólogatott Kisbalázs. – A puszta közepén.

Laci papa értetlenül nézett az unokájára:

– Jaj, papa, hát nem érted? Az egyiknek az a különleges képessége, hogy elmegy, a másiknak meg, hogy marad. Akkor együtt nem jutnak sehova! Kioltják egymást a skillek!

Laci papa bólintott. Mert azért ő az ürgéket csak jobban ismerte, mint a trollgyerekeket.