Vincze-Tóth Réka – Kalas Zsuzsa: Mi lenne, ha a katicák országában élnénk?

           

            Kevéssé közismert tény, hogy a földtörténeti középkorban a dinoszauruszok egyeduralma csak hajszálon múlott, és csak kevés híja volt, hogy a dinók helyett a katicák uralják a földet. Hogy ez így történt, annak szoros köze van a náthához, a katicák pöttyeihez és egy április délutánhoz.

Sajnos a történelemmel, bioszférával, geoszférával, a világegyetem keletkezésével foglalkozó szakkönyvek szinte kizárólag száraz tényanyagokat, kiejthetetlen megnevezéseket és megjegyezhetetlen évszámokat közölnek, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, nem is említik az olyan lényeges momentumokat, amelyek pedig meghatározzák földünk mai élővilágát, mindennapi életünket, sőt, nem kizárt, hogy egyéb, eddig fel nem tárt METAFIZIKAI vonatkozásai is vannak.

            Hogy megértsük ezt az első hallásra kissé különösnek hangzó, ám kibontva mégis logikus összefüggést, kissé vissza kell repülnünk az időben, egészen a mezozoikum egy áprilisi délutánjához, amikor (és ez sem jelentéktelen tényező) a tiszta, kék égbolton a nap ragyogóan sütött, és habár a hőmérséklet kellemes volt, enyhe, mégis kissé hideg szellő fújdogált az erdő körüli réten.

A földtörténeti középkor ezen időszakában dinók és katicák uralták a kontinenseket. Piros hátú bogarak hemzsegtek az ekkor még dús erdők mélyzöld levelein, katicák repkedtek az élénk színű trópusi virágokon, és apró, gömbölyű, piros bogarak tarkították a széltől hullámzó réteket. Számukat tekintve körülbelül annyian voltak, mint a dinoszauruszok, de szokásaikban némileg eltértek egymástól, és ez ismét egy olyan tény, amit a régészeti szakkönyvek nem említenek. Míg a dinók főként heverészni, henyélni, dagonyázni, napozni, de legfőként pihenni szerettek, addig a katicák kiterjedt családi kapcsolataik révén a zajos összejövetelek hívei voltak. Népes katicacsaládok kis piros felhőket formálva repültek az égen, nagy ünnepek alkalmával pedig rengeteg piros bogárfelhő tarkította az eget. Eltekintve rendszeres és zajos családi összejöveteleiktől, szelíd, kedves állatok voltak, ezért többnyire békességben éltek a dinoszauruszokkal, akik szintén rengetegen voltak. Mindössze néha egy-két tirannoszaurusz sérelmezte, hogy aznap délután már megint túl sok katica napozott a hátán, amikor ő egyébként dagonyázni szeretett volna, vagy néha egy brontoszaurusz, esetleg egy sztegoszaurusz háborgott, ha kedvenc bokrának zsenge leveleit már megint megcsócsálták az apró bogarak.

            A katicák között kevés volt a veszekedés, lévén jókedvű, összetartó csapat, azonban a pöttyök számát illetően mégsem értettek egyet. Megoszlottak a vélemények. Egyesek szerint a két pötty praktikus volt, mások viszont azon a véleményen voltak, hogy a hét pötty csinosabb, elegánsabb. A katicák végül úgy döntöttek: bárhogy is, egységesnek kell lenniük.

Éppen ezen a kissé szeles áprilisi délutánon gyűltek össze a főbb katicacsaládok képviselői, hogy kedélyes ordítozás közepette eldöntsék, hány pöttyöt viseljenek a katicák a továbbiakban. A gyűlésnek az egyik népszerű katicacsalád otthona adott helyszínt egy ma már ismeretlen fajtájú fa kellemesen himbálódzó óriási levelei tövében. Tervük az volt, hogy ha megszületett a döntés, másnap reggel futárt küldenek az erdőt körülvevő folyóhoz, aki majd továbbadja a hírt a többi család küldöncének.

Mindeközben Ágnes, a kamaszodó katicalány nem törődve az otthonukban vitatkozó katicákkal, fittyet hányva anyja intelmeinek (mely szerint az időjárás csalóka még), sapka és sál nélkül csavarogni indult a barátnőivel. Nem csoda, hogy mire hazaért, csúnyán meghűlt, s egész éjjel tüsszögött. Másnap, mikor az apja arra kérte, repüljön a folyóhoz, és az ott várakozó futárnak mondja meg, azt a döntést hozták, hét pettyet viseljenek a katicák, Ágnes szipogva bár, de engedelmesen megzizzentette szárnyait, és útnak eredt.

Mikor a folyóhoz ért, a másik oldalon Orsika, a bátor iskolás lány, a másik futár, már várta.

– Na? – ordította át a vízen Orsika.

Ágnes nekidurálta magát, teleszívta levegővel a tüdejét, és azt kiabálta:

– Gét petty! – illetve csak ordította volna, de a hang, ami a torkát elhagyta, inkább rekedt suttogásnak hangzott.

– Két petty? – harsogta Orsi.

Ágnes dühösen ismételte:

– Nem gét, hanem gét pettyes. – Legszívesebben azt is utána ordította volna, hogy tán süket vagy? Orsika azonban még mindig értetlenül fülelt.

– Hét pettyes? – érdeklődött ismét.

– Gét. Bondom, hogy gét. G-É-T! – kiabált reszelős hangon Ágnes.

– Orsi megrántotta a vállát.

– Jól van, na! – s mivel nem akarta, hogy megint ledorongolják, megzizzentette szárnyait, és visszarepült a tisztáson várakozó csapathoz.

– Két petty legyen! Azt üzenik az erdei katicák.

Így történt, hogy az erdei katicák leszármazottai azóta hét pettyel rendelkeznek, míg az erdőn túl lakó katicák két pettyet viselnek. Két pártra szakadt a nagy katicaklán, végeszakadt a zajos, nagy, családi összejöveteleknek. Innentől kezdve a két pettyes katicák csak a két pettyesekkel, a hét pettyesek pedig csak a hét pettyesekkel találkoztak. A dinoszauruszok viszont, akik így most sokkal többen lettek, teljesen eluralták a földet.

Aztán jött a jégkorszak...

Vincze-Tóth Réka, 7 éves

Szivárvány Alkotóműhely, Inárcs

Felkészítő pedagógus: Topáné Illés Ildikó

Kalas Zsuzsa, író, festőművész