Jámbor Dorina: Mi lenne, ha lenne egy saját szörnyecském? – Kollár Árpád: A Bégencs

Gimagima megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádögölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Így nem mehetek emberek közé!

– Nem is szeretsz emberek közé menni – vigasztalta Firanga.

– De ha véletlenül szeretnék, akkor se mehetnék ilyen állapotban. Olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtotta Gimagima.

A teste tele volt pöttyökkel. A fülén, az orrán, a hátán, a fenekén piros kis pöttyök virítottak. Olyan volt, mint egy csipkebogyó bokor. Vagy inkább, mint egy bárányhimlős Gimagima.

– Annyira viszket! – nyafogta.

– Megmondta Anya, hogy ne vakard szét a pöttyeidet! – szólt rá Firanga. – Ha, sokat vakarod, gyapjad nő, és birkává változol…

– Már így is egy bégető birka! – zsörtölődött Giamiksz. – Akinek feltűnési viszketegsége van, pedig senki se kíváncsi a nyavalyájára. Kár, hogy nem eltűnési viszketegsége van…

– Ne gorombáskodj – szólt rá Firanga –, ez bárkivel előfordulhat.

– Velem aztán soha! – fintorgott Giamiksz.

Másnap reggel Giamiksz megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádörgölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Megőrülök, annyira viszket! Olyan szerencsétlen vagyok!

Firanga tetőtől talpig bepúderezte a két vakaródzó bárányhimlőst. A piros pöttyök eltűntek a hűsítő púder alatt, a szörnyű viszketés mégis megmaradt.

Nemsokára Olimé is elkezdett vakarózni, majd sorban mindenki a gyerekszobában. Vagy a fülüket, vagy a hátukat dörgölték a kanapéhoz.

– Ez így nem mehet tovább! – fakadt ki Firanga. – Tennünk kell valamit!

– Úgy van! – helyeselt Giamiksz. – Gimagima mindnyájunkat megfertőzött a feltűnési viszketegségével. Meg kell szabadulnunk Gimagimától!

– Ne hülyéskedj, nem Gimagima a hibás – torkolta le őt egyből Firanga.

– Ki más? Mondd meg te, ha olyan okos vagy! – kötözködött Giamiksz.

– A Bégencs! – vágta rá Firanga. – A Bégencs a hibás!

– Ki az a Bégencs? – kérdezte csodálkozva Olimé. – Még soha nem hallottam róla…

– A Bégencs az a kócos vagy nem kócos valami, aki éjszakánként előbújik a rejtekhelyéről, és csupa szórakozásból telepöttyöz mindenkit. Tőle kell megszabadulnunk, akkor megszabadulunk a viszketéstől is – adta ki a jelszót Firanga.

A Bégencs után kutatva feltúrták az egész lakást. Az ágyneműtartót, a csokoládésrekeszt, a szennyeskosarat. A legósdobozt, a zoknisfiókot, a dunsztosüveget. Keresték a WC tartályban, a mesekönyvek lapjai között, a mézescsuporban. Miamin még a szőnyeget is felcsavarta a gyerekszobában.

Pillanatok alatt hatalmas rendetlenséget csináltak, aztán persze az egészet jól letagadták Anya előtt.

Mindhiába, a Bégencs nem került elő. Éjszaka a fejük búbjáig húzták a takarót, reggel folytatták a kutatást.

– Mondd, Firanga, tulajdonképpen, mit is keresünk? – kérdezte egyszer csak holtfáradtan Olimé. – Hogyan néz ki ez a Bégencs egyáltalán?

– Igen, igen, hogyan néz ki egyáltalán? – kérdezték ásítva a többiek is.

– Egyáltalán? Egyáltalán olyan Bégencsesen! – vágta rá Firanga.

– De mégis, milyen az, hogy Bégencsesen? – érdeklődött tovább Olimé. – Mert én még sosem láttam olyat…

– Ja, hogy nem láttál! Szóval ti még azt sem tudjátok, milyen egy Bégencs? Hát ezért nem találtuk meg! Ej, de buták vagytok! – kiabálta Firanga.

– De én tudom! – mondta Giamiksz. – Én nem vagyok buta. De azért a többieknek igazán elmondhatnád, hogy milyen…

– Most nincs idő a fecsegésre – felelte szigorúan Firanga. – Sürgősen meg kell találnunk! Vagy örökké vakarózni akartok?

– Nem, nem, dehogy! – tiltakoztak egyszerre.

– Akkor csak keressétek tovább, és ha megtaláltátok, hozzátok elém. Majd én megmondom, hogy az a Bégencs, amit találtatok, az Bégencs-e vagy nem Bégencs.

– Nagyszerű! – kiáltották, és újra nekiláttak a lázas keresésnek.

– Ez az! – kurjantott fel diadalmasan Firanga, mikor Gimagima becsoszogott a gyerekszobába valami szőrös izével.

– De Firanga, hiszen ez csak egy WC-kefe! – figyelmeztette Olimé.

– Igaz, igaz, szabadkozott Firanga. Nem láttam jól ebben a félhomályban. Ez a Bégencs nem az a Bégencs, tovább kell keresnünk az igazit!

– Ez meg egy penészes almacsutka! – szólt közbe ismét Olimé, mikor Firanga egy szöszös és büdös valamit kiáltott ki Bégencsnek.

– Igazán abbahagyhatnád már a kötözködést – húzta fel sértődötten az orrát Firanga. – Meg akarod találni a Bégencset vagy sem? Nekem mindegy, ha örökké pöttyösek akartok maradni, akkor nyugodtan kötözködjön csak tovább Olimé.

A többiek rászóltak Olimére, hogy azonnal fogja be a száját, mert ők nem akarnak többet vakarózni.

Olimé duzzogva felült a függönytartóra. Onnan figyelte elégedetten, hogy végül sem a porcelán birkából, sem a lila gyapjúgombolyagból, sem a plüssfotel béléséből nem lett Bégencs. Hiába hitte őket annak Firanga.

Giamix nagy nehezen berángatta a farkánál fogva a szobába Sanyit, a szomszéd macskát. Mikor Firanga erre is azt mondta, hogy Bégencs, Gimagima elsírta magát.

– Te nem is tudod, milyen a Bégencs! – szipogta. – Sose fogjuk megtalálni, örökké pöttyösek maradunk!

– Jaj ne, Gimagima, ne sírj! – kérlelte Firanga.

Hiába, már a többiek is kórusban bégettek, hogy nincs menekvés!

– Igazatok van, soha nem fogjuk megtalálni… – sóhajtott végül megadóan Firanga. – Soha! – nézett szomorúan Gimagimára. – Be kell vallanom nektek, hogy…

De ekkor Gimagima jobb kezére nézett, a jobb kezéről a bal kezére, majd a bal kezéről újra Oliméra. Aztán szép sorban mindenkire!

– Be kell vallanom nektek, hogy soha! – rikkantotta nagyot, és pattogni kezdett örömében. – Soha nem fogjuk megtalálni!

Senki sem értette, mi ütött hirtelen belé.

– Neked biztos az agyadra mentek a pöttyök! – mondta Giamiksz. – Nem viszket az agyad véletlenül?

– Hát tényleg nem értitek?! Hát tényleg nem vettétek észre?! – kiabált eszeveszetten Firanga.

– Nem értették és nem vették észre.

– Nézzétek Gimagimát! Nem pöttyös! És a kezem sem pöttyös. És te sem vagy pöttyös, Giamiksz. Senki se pöttyös többé.

A több napos lázas kutakodásban észre sem vették, hogy elmúltak a pöttyeik, és abbahagyták a vakarózást.

– Hova tűnt? – kérdezte szipogva Gimagima.

– Eltűnt! Elment! Elszökött! Elüldöztük a gyáva, kócos, pöttyözős vakarékot.

Örömükben Firanga nyakába ugrottak mindahányan.

– Gimagima, most már nyugodtan mehetsz emberek közé – mondta Firanga.

– Hohó! Csak lassan a testtel – ellenkezett Gimagima. – Tudod, hogy nem is szeretek emberek közé menni.

Jámbor Dorina, 10 éves, 4. oszt.

Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola, Hajdúszoboszló

Felkészítő tanár: Kovács Lajos

Kollár Árpád, költő