MÓRA FERENC: KINCSKERESŐ KISKÖDMÖN, azaz MIKLYA-LUZSÁNYI MÓNIKA: FÜSTSZAG

Marcit szerették a suliban. Jó tanuló volt. Ilyenekre mondják a tanárok, hogy rendes gyerek. A gyerekek meg azt, hogy stréber. Mert Marcinak mindig kész volt a házija. Rendesen be voltak kötve a könyvei. De még a füzetei is! Minden füzete papírba, meg öntapadós nejlon borítóval is be volt kötve. És egyik sem volt összefirkálva, nem írta rá, hogy Batman vagy Tonny Stark, de még kockásra se satírozta be az oldalát, mint Kacsesz, akinek a bátyja emós, és ő is az lesz, csak nőjön még egy kicsit.

Szóval Vitéz Marcit szerették a suliban. Legalábbis a tanárok. Mert a gyerekek… Hát, közülük ki nem állhatták sokan. Mert hogy a Vitéz az egy stréber. Egy önző dög. Aki sohasem képes súgni. Nem adja oda a házit a szünetben. Na jó, egyszer Kockának odaadta, de csak azért, mert tudta, ha megint bekarózik, senki se menti meg a félévi bukástól.

Pedig Vitéz Marci nem volt stréber. Egyáltalán nem. Csak szeretett tanulni. Érdekelte minden, ami körülötte van. És honnan lehetne a dolgokat jobban megismerni, mint a könyvekből? Nem is csinált mást egész nap, csak olvasott. Reggelizés közben, iskolába menet a buszon, az órák előtt, után, és persze alatt is. Mert amíg Karicsnak meg Hotavánnak elmagyarázta Micókné a hűbéri rendeletet, addig Marci a pad alatt legalább három fejezetet elolvasott a „Végtelen történetből”. Ami azért érdekesebb, mint a hűbéri rendelet, huszonharmadszorra is.

Karicsnak persze magyarázhatott Micókné. Karics soha nem figyelt semmire. A sulira meg pláne nem. Csak arra, hogy ki hagyja ott a tálcáját a menzán. Mert arra lecsapott, és vitte a mosogatóba azonnal. Persze, ha maradt rajta egy banán vagy bukta vagy ilyesmi, azt azonnal zsebre vágta. Meg Marika néni kedves mosolyát, és a másik banánt is, amit azért adott neki, hogy milyen rendes gyerek. Na, persze. Csak látná a konyhás néni Karicsot a Manhattan előtt. Ott van minden hétvégén. Persze, jó korán, hogy a hajléktalanok meg ne előzzék. Hogy ő szedhesse össze a szétdobált üvegeket. Még a kukából is kiszedi. Markos Orsi látta egyszer. Nem is nevezik azóta másként a suliban, mint Kukás. A Kukás Karics.

Szóval, Marci sohasem gondolta volna, hogy ő egyszer a Kariccsal jóban lesz.

Nem is úgy indult a dolog. Még egy osztályfőnökit is bekapott miatta.

Marci mamája hitetlenkedve forgatta az ellenőrzőt. Csak nézte a betűket, próbálta értelmezni a szavakat, de nem ment. „Vitéz Mártont minősíthetetlen magatartása miatt osztályfőnöki figyelmeztetésben részesítem.” Dátum, aláírás, osztályfőnök.

– Mit csináltál kisfiam?

– Semmit. Csak megmondtam az igazat.

Anya döbbenten nézett rá. Pedig Marci tényleg nem csinált mást, csak megmondta az igazat. Mert az úgy volt, hogy Hiszti néni megint sírva rohant ki bioszóráról. Ami igaz, az igaz, rendesen állt a bál, Orczik Peti előadta a szabadesést, Hiszti néni meg azt hitte, megint kiájult a padból. Aztán, amikor az egész osztály a pad alatt röhögött, már kínjában, hogy méri Hiszti néni Orczik nem létező pulzusát, na, akkor kapott észbe a tanárnő, hogy az 5/b már megint átverte. Ennek persze az lett a következménye, hogy osztályfőnökin Alíz néni ültetett, és Marci Karics mellé került. Át is cuccolt. Vitte a könyveit, mindent. De nemsoká felállt, és szembenézett Alíz nénivel:

– Én nem ülök a Karics mellett – mondta határozottan.

– De miért?

– Mert büdös.

– Büdös? – kérdezett vissza Marci papája is este, amikor meghallotta, mi történt. – Azt mondtad rá, hogy büdös?

– Azt – vágta ki a gyerek dacosan. – Mert tényleg büdös.

Apa nagy levegőt vett, és Marci már előre unta, hogy ilyet nem illik mondani, meg... De apa nem tartott szentbeszédet. Megfogta a fia karját, és elindult vele a garázs felé.

– Most meg hova megyünk? – kérdezte Marci döbbenten.

– Futócipőt venni – válaszolta apa. – Itt az ideje, hogy kimozdulj végre a könyveid közül, és megismerd kicsit a világot.

Marci sokáig nem értette, mi köze van az osztályfőnöki intőnek meg a Kukás Karicsnak a kocogáshoz. Miért kell neki mindennap futócipőbe bújni, és lenyomni a kiskört a Parkerdőben az apjával együtt, aki persze a nagykört futotta. Az elején eléggé utálta a dolgot, szívesebben ment volna vissza a könyveihez. De aztán belejött, s amikor először sikerült jobb részeredményt futnia az apjánál, már nem is emlékezett az osztályfőnökire meg Kukás Karicsra. Még akkor sem jutott eszébe a dolog, amikor szembetalálkoztak vele a Parkerdő ösvényén. Valami rossz kordét húzott a Kukás, letört ágakkal volt megpakolva.

„Na, kukázott megint” – villant át Marci agyán a gondolat. Szíve szerint úgy húzott volna el mellette, hogy oda se köszön. Milyen ciki már, hogy apa előtt egy ilyen guberálónak köszönget.

De aztán egészen másként alakultak a dolgok.

Karics is zavarba jöhetett, mert ahogy felismerte őket, akkorát rántott a kordén, hogy leborult az egész rakomány.

– Várj, segítek! – ugrott apa azonnal, és már szedegette is a Kukás cuccait fel a földről.

– Nem kell. Bírom én egyedül is.

– Tudom – mondta a férfi –, láttalak már itt eleget. De ha így pakolod, leborul újra.

Viszont ha ezt keresztbe rakod, azt meg ide mellé...

Karics először gyanakodva figyelt, aztán kiült egy széles mosoly az arcára. Majd fogta, és egyesével adogatni kezdte a kocsira az ágakat.

– Na, így már jó lesz – rázta meg a kocsit végül a férfi, s köszönetet nem is várva kocogott fiával tovább.

Már a pizzériában ültek, s Marci a szokásos edzés utáni adagját ette, amikor egy pillanatra megint eszébe jutott Karics.

– Miért vitte azokat a fákat? – kérdezte.

– Tüzelőt szed. Nincs nekik mivel fűteni.

Marci értetlenül nézett.

– Mi az, hogy nincs mivel fűteni? Miért nem kapcsolják be a konvektort?

– Mert valószínűleg nincs nekik.

– Gáz mindenütt van – jelentette ki Marci. De apának erre is megvolt a válasza:

– Akkor meg kikapcsolták náluk a gázt, mert nem tudták fizetni a számlákat. Szerinted melyik a jobb?

„Egyik se” – húzta el a száját Marci, de hangosan csak annyit morgott az orra alá, hogy ez hülyeség, biztos szalonnasütésre készültek Karicsék, vagy grillezésre.

De aztán rá kellett jönnie, hogy nem. Először csak a dér, aztán a hó jelezte, hogy keményedik a tél. Meg Karics, akivel egyre többször találkoztak, és egyre magasabbra pakolta a kordén az ágakat. Marci néha szégyellte magát, hogy ő edz, Karics meg vergődik a kordéjával. Szeretett volna odamenni, hogy segítsen. De tudta, fölösleges. Karics nem engedné úgysem. Aztán nem volt más választása. Muszáj volt engednie. Egy napon úgy megpakolta a kiskocsit, hogy eltört az egyik kerék.

– Hogy az a jó…

Karics káromkodott, mint a kocsis, amikor Marciék odaértek. És káromkodott végig az úton, amíg elérték a Fordot, és bepakolták a roncs kiskocsit meg a fákat. Még a hátsó ülésre is jutott. Apa ráterített egy zsákot, arra rakták az ágakat, annak a tetejére ült a két fiú. Aztán csak dülöngéltek egész úton, meg röhögtek, mint a fakutya, mert milyen kúl már, máglyát rakni egy Ford Mondeóba.

Csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek Karicsékhoz.

Nem volt szalonnasütés meg grillezés, csak egy rossz kis vaskályha, meg Karics anyukája, aki hálóingben feküdt az ágyban még délután is, meg a menzamaradék az asztalon, meg füst, mert a Karics anyukája nem tudja megrakni rendesen a kályhát. Marci apukájának se sikerült, de Karicsné legyintett:

– Hagyja doktor úr, ez mindig ilyen.

Marci hangja elakadt, s csak otthon merte megkérdezni:

– Apa… Te ismered őket?

– Igen, kisfiam. Kezelem Márkó édesanyját.

A fiú az apjára kapta a tekintetét. Tényleg. A Karicsot Márknak hívják. Marci hirtelen úgy érezte, hogy nagyon elfáradt. Odadőlt az apja karjához. A férfi átkarolta, s a fiú valami furcsa szagot érzett a ruháján. Aztán megszagolta a saját pulóverét. Büdösek mind a ketten. Füstszagúak. Pont úgy, mint Karics Márk.