Arra gondoltunk, mi lenne, ha megkeresnénk azokat a közös pontokat az életünkben, amelyeken – ténylegesen vagy átvitt értelemben – már korábban is találkozhattunk volna. Íme, három közülük.
Az ELTE jogi kara az Egyetem téren – FEB, 1988
Lilla:
Utolsó éves vagyok a jogi karon és harmadéves a BTK-n. Az életem a Pesti Barnabás utca – Felszab tér – Kecskeméti utca háromszögben zajlik, mivel lakni is az utóbbiban, az egyetemtől egy kőhajításnyira lakom. Már nem febezek, de másod- és harmadéves koromban történelmet tanítottam a felvételire készülőknek. Viszont újságíró tanfolyamra járok, a végén gyakornoki állást ajánlanak, én meg tanácstalanul ingadozom két város és két pálya között: Budapest és újságírás vagy Zalaegerszeg és jog. Ott a bíróságon egy ösztöndíjas állás vár. Látszólag az utóbbi mellett döntök. Valójában nem. De a két város között azóta sem tudok dönteni.
Ági:
Még van két évem az érettségiig. Bölcsészkarra készülök, elég komolyan. Hetente kétszer akkora bőrönddel indulok suliba, amekkorát egy szimpla kontinentális járatra fel sem engednének. Reggel a gimiben kezdek, aztán Kőbánya-Kispesten az uszoda, onnan a Pesti Barnabás utca, jogi kar, felvételi előkészítő azaz FEB, majd vissza Pestlőrincre, kézilabdaedzés. Békávézás közben olvasok. Vagy történeteket találok ki, csak úgy magamnak. Ha valaki azt mondja, hogy néhány év múlva a Pető Intézetben tanulok majd, kinevetem. Konduktor? Azok az ellenőrök, nem? Akik olyan szenvtelenül végignézik, amikor a bérletemet keresve kipakolok mindent a metró-lejáratnál a Felszab téren.Párizs, 1995 nyara
Lilla:
Ezúttal néhány napot töltök csak a városban, és folyamatosan egy korábbi, hosszabb ittlét nyomát és hangulatát keresem. De ez most nem az apró, lengyel emigránslakás a Rue Madame hatodik emeletén, hanem egy sietős turistaút külvárosi dobozszállodával. Esténként A halászó macska uccáját olvasom, aztán el is megyek oda. Még mindig nem írok, arra a következő párizsi utamig várni kell.
Ági:
Három hét alatt körbeámokfutjuk a legfontosabb helyeket, a párom, a tesóm, az apám meg én. Meg ő, aki miatt repülőgép-anyahajónak érzem magam. Bécs, Bern, Párizs, Brüsszel, Amszterdam, Hamburg, Prága.
Egy szakadt VW, sátor. A fények városára két nap jut, de meg kell nézni mindent, mert pánikban vagyok, hogy azután nem lesz rá időm. Még nem tudom, hogy lesz. Mindenre. Olyan dolgokra is, amikről álmodni sem merek.
Egy könyvesbolt előtt, 2006
Lilla:
Megírtam. A regényt. Fütyülnek rá a kiadók. Rá se fütyülnek. Aztán olvasok egy regénypályázatról. Az első hármat kiadják. Hátha. Még háromszázhúszan gondolják ugyanezt. Mindegy. Várok. Sikerül azt a ritka pillanatot kiválasztaniuk, amikor végre rászánom magam egy tüdőkiköpős DVD-tornára. Akkor hívnak. Percekig lihegek a telefonba.Nyilván azt hiszik, asztmát kaptam a sokktól. Hogy sikerült. Kétségbeesem. Jézusom! Hát ez az én enyhén szólva is valóságalapú regényem most megjelenik! Tagadni fogok. Az utolsó leheletemig. Aztán november van, mint most, ködös koraeste, és meglátom egy könyvesbolt kirakatában. Az a szédülős boldogság a többi könyvnél már nem jön vissza. De volt.
Ági:
Két évig bekötött szemmel egy ismeretlen pályán. Nem csak a szabályokat nem tudom, azt sem, mi a játék neve. Írtam egy regényt.
Mesét, nekik, magunkról. Állítólag jobb annál, hogy csak szűk családi körben. De hogy fog hozzá egy ilyesmihez az ember? Én konduktor vagyok, tudom, hogy állítsak talpra egy olyan gyereket, akiről senki nem gondolná, hogy képes rá. És egyáltalán, érdekel ez valakit egyáltalán?Telefonálgassak? Hogy majd jelentkeznek, az mit jelent? Szerkesztő? Az micsoda? Aztán 2006, ködös november este. Ülök a kocsiban, és potyognak a könnyeim. A kezemben fogom a könyvemet, most hoztam el a kiadóból. De csak akkor fogom fel, mi történt igazából, amikor egy hét múlva meglátom egy könyvesbolt kirakatában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése