Nagy Anikó Johanna: A boszorkány bosszúja

Pap Kata illusztrációja

Mendegélt Szádeli és Admata a sivatagban. Néha megpihentek, falatoztak a pogácsából, kortyoltak a vízből. Közben magukról meséltek. És ahogy beszélgettek, és kéz a kézben bandukoltak, egyre inkább megszerették egymást. Mindketten tudták, bár egyikük sem mondta, örök szerelem szövődik közöttük.

Nemsokára feltűnt a látóhatár peremén Admata apjának aranytornyú városa. Egyre közelebb és közelebb fényeskedett, lassanként a türkizkupola is kivehetővé vált. Egy órányira lehetett csupán.

A majomka végig velük tartott, s úgy viselkedett, mint a szelíd bárány. Néha Szádeli vállán üldögélt, máskor Admata karjában szunyókált. De a kedvessége, jósága csak színjáték volt. Hiába bújtatták őt új testbe, a szíve épp oly álnok maradt, mint annak előtte volt. Selymes bundája alatt a Sziklák Boszorkájának gonosz lelke fortyogott. Egész úton leste a megfelelő alkalmat, mikor állhatna bosszút Szádelin. A pillanat egy pihenő közben jött el. A fiú elnyújtózott pár percre a homokban, lehunyta a szemét, s talán el is szundított kicsinykét. Admata is elbóbiskolt a hőségben, a fiú vállára támasztva fejét. Több sem kellett a szemfüles majomkának. Kirántotta Szádeli zsebéből az ezüstecsetet, s apró darabokra törte. Amint az ecset széthullt, a majomka visszaváltozott boszorkává. 

– Lám csak, lám csak, Szádeli! – hahotázott elégedetten. – Te híres, te nevezetes hős! Ennyit ért a nagy tudományod! Se ecseted, se hatalmad többé! A kezemben vagytok mindketten! És ne számítsatok egy cseppnyi könyörületességre sem!

Ekkor hatalmas robajjal egy villám csapott le Szádeli és Admata közé. Feketén tátongó, végtelen mélységű, áthághatatlan szakadék szakította szét egymástól a szerelmeseket. Fel sem ocsúdhattak még a rémületből, rettentő szélvihar támadt Admata körül, s a hercegnőt elrepítette a sűrű homokforgatag.

Szádeli kétségbeesett. A szakadék peremén egyensúlyozva egyre csak szerelme nevét kiáltozta.

A boszorka most felé fordult, és hegyes vasfogait villogtatva, gonosz vigyorral a képén rikácsolta.

– Felejtsd el őt, Szádeli! Admata soha, de soha nem lesz a tiéd! – azzal eltűnt a sivatag végtelenében.

Szádeli megsemmisülten rogyott le.

– Az imént még a világ legboldogabb embere voltam. Enyém volt Admata, szívem szerelme. Közös életünk terveit szőttem. És most, alig néhány perc leforgása alatt üressé vált a lelkem, nincsen már miért élnem, ha őt nem láthatom – és keserves sírásra fakadt. Órákba telt, míg végre le tudta csendesíteni háborgó lelkét. Végül összeszedte magát, felnézett az aranyló alkonyati égboltra, és elszántan kiáltotta oda a néma sivatagnak.

– Megkereslek, Admata! Esküszöm az életemre, nem nyugszom, míg vissza nem kaplak!

Szádeli ettől kezdve éjjel-nappal vándorolt. Néha már nem is érezte a lábát, azt sem tudta, ébren van, vagy álmodik, olykor még az evésről és az ivásról is megfeledkezett. Már egészen lesoványodott, arca szomorúszürke lett. Hónapok, évek teltek el így, de Szádeli érzései nem csitultak. Bejárta az egész kerek világot, már csaknem minden országot, várost és falut átkutatott, de sehol nem találta még csak a nyomát sem a hercegnőnek.

Egyszer aztán egy nyomorúságos faluba érkezett. Az emberek itt annyira szegények voltak, hogy még vizük is alig volt. Órákat gyalogoltak a forrásig. De jó szívvel adtak szállást a fiúnak éjszakára, s kevéske vacsorájukat is megosztották vele. Közben pedig meséltek. Elmesélték, hogy évekkel ezelőtt egy fekete tollú madár, aranyecsettel a csőrében megszabadította őket a nyomorúságuktól. De a gazdag, kapzsi földesúr megkaparintotta az ecsetet, és elzárta tőlük még a frissen fakasztott forrásvizet is. Bezzeg magának még nagyobb gazdagságot festett, mint annak előtte volt. Ám pórul járt a galád, mert az ecset eltörött, így a lopott gazdagság a semmibe párolgott. És sajnos a bővizű forrás, amelyet a madár festett a sziklakaréjra, szintén örökre eltűnt.

Szádeli figyelmesen hallgatta a történetet. Végül megkérdezte, tudja-e valaki, mi lett az ecsettel? A falusiak azt mondták, ez csak mese, valójában már nem is tudják, volt-e aranyecset, vagy csak nagy nyomorúságukban találták ki az egészet. Szádeli azonban egészen biztos volt benne, hogy létezik, hiszen álmodott róla még kisfiú korában, az árvaházban. Emlékezett az álmában látott, fényesen csillogó, bánatkönnyből lett ecsetre.

Másnap korán reggel nekiindult.

A földesúr portája elhagyatott volt. Nem lakott a házban más, csak bogarak, madarak, néhány mezeiegér. A falakat pókháló borította, a kertet sűrűn benőtte a gaz. Minden szürke volt és végtelenül magányos. Szádeli abban reménykedett, hogy a törött ecsetet megleli valahol. Átkutatta az egész udvart, a házat, a ház környékét. Végül a falusiaktól kölcsönkért ásóval felásta a földesúr birtokát. És amikor már nem is remélte, hogy megtalálja, amit keres, aranyszínű csillanást vett észre a göröngyök közt. Az aranyecset egyik fele volt az. A fiú tovább kutatott, s hamarost megtalálta az ecset másik részét is. A szíve hangosan dörömbölt izgatottságában. Összeillesztette a két részt.

Szádeli nézte az aranyecsetet, s kimerülten lerogyott a földre. Szíve nehézzé vált, akár egy szikla. Gondolatban visszarepült az árvaház szürke, szomorú udvarára. Egyre mélyebbre zuhant a múlt emlékképeibe. Egyszerre kövér könnycseppek indultak el lefelé az arcán. Elveszített szülei, a rideg árvaház, kegyetlen társai jelentek meg a szeme előtt. Szádeli aztán Admatára gondolt, s szívét még inkább feszítette a fájdalom. Bárcsak össze tudná valahogyan ragasztani az ecsetet, és a segítségével megtalálhatná végre a hercegnőt. Újabb könnycseppek indultak útnak, s az egyik rágurult a törött ecsetre. Aztán még egy és még egy. A könnyfolyamból végül egész kis tavacska született. S ekkor az eláztatott aranyecset egy halvány remegéssel összeforrt. Szádeli megdöbbent egy pillanatra, de aztán hamar elfeledkezett a kesergésről, s tudta, mit kell tennie.

Felkapta az ecsetet, és elindult a faluba.

Útközben bő vizű patakot festett és termő gyümölcsfákat. Érett kalászú búzaföldet, zöldellő legelőt tehenekkel, birkákkal, kecskékkel és lovakkal. Téglaházakat és tágas udvarokat. Mire a falu túl felére ért, volt már minden szegény családnak szép háza, kertje, baromfiudvara, zsíros legelője, kövér jószága, s a patak épp a falu szélén folydogált.

Boldogok voltak az emberek, de még milyen boldogok. Hálálkodtak Szádelinek, s kérlelték, maradjon velük. Élhet náluk boldogan élete végéig. De Szádeli egy percig sem bírt tovább maradni.

– Meg kell találnom Admatát!

 

Illusztráció: Pap Kata