Jagodich Mira (11.C) — Ambrose Montanus, író

A herceg álma

Az álom

Tópia ifjú hercege
vágyódott finom ízekre,
megunta már a sok homárt,
fekete szinű kaviárt.
Fehér kaftánját ledobta,
tizenhét nejét elhagyta.
Beszállt a szuper gépébe,
landolt a Margitszigetre.
Good evening! — köszönt kedvesen,
budai szerájt keresem,
Mit kérem? Ja, a kócerájt?
Forduljon balra, jobbra át!
Bement a sarki turiba,
ott az eladó kidobta,
Eztán betért a Gundelbe,
két rákot rendelt izibe.
Öt palacsintát desszertnek,
Egri Bikavért kevertnek,
Tőle álomba szenderült,
az áfás számlától felderült.
Beszállt a szuper járgányba,
Landolt Szaud-Tópiába'.
Kaftánját újból felvette,
palotaőre legyezte.

A herceg felébredt. Ez naponta megtörtént vele, esetenként többször is. Nem volt elragadtatva tőle. Általában sem, most meg még annyira sem. Különös álmot látott és semmi kedve nem volt elszakadni tőle. Mert hát ugyan mi is várt rá a világban? Egy újabb nap, pont mint a többi.
A palotaőr, egy túlbuzgó, és meglehetősen korlátozott képességű dzsinn megneszelte a herceg ébredését (ez volt az egyik képessége) és lelkesen bedörömbölt a hálószoba ajtaján. — Felség, felség, mehetek legyezni? — óbégatta sóváran. Az volt a másik képessége. Kétségkívül nagyon tudott legyezni. Esetenként túlzásba is vitte. Nagy nekibuzdulásában meg-megesett, hogy elhajtotta az enyhet kínáló felhőket a két nap elől. De hát ha az embernek (a dzsinnek) korlátozottak a képességei, természetes, hogy igyekszik maximálisan kihasználni azt a keveset. Hogy a dzsinnek mindenre képesek? Ugyan, az mese. Mindenre senki nem képes, a dzsinnek sem kivételek. Magának a hercegnek csak egy említésre méltó képessége volt, bár az bőségesen felért egy sereg másikkal. Nagyon tudott herceg lenni. És azt is eléggé unta. Különösen, amikor, meghallván a dzsinn hangját, egy másik ajtó mögül az asszonyai kezdték szólongatni: — Mit óhajt a mi hercegünk? — faggatták mind a tizenakárhányan. A herceg egy idő után már nem tartotta számon, pontosan hány feleséget is rótt rá a sors és az uralkodói kötelesség.
— Hogy mit óhajtok? Egy kis csöndet! — dörögte a herceg. Elgyötörten felsóhajtott és kinézett az ablakon. Ugyanaz a látvány fogadta, mint minden ébredéskor. A város színpompás palotái unalmasan csillogtak a két nap fényében, egyik-másik, amelyek tulajdonosai megengedhették maguknak, a levegőben lebegett, azokat ugyanis dzsinnek tartották viszonylag tisztes magasságban. Igen, ugyancsak korlátozott képességű dzsinnek, ők palotákat tudtak emelgetni. Sakkpartnernek például kifejezetten csapnivalóak voltak. Annyira, hogy még egymással sem sakkoztak. A herceg valamikor szert tett egy sakkozó dzsinnre, de hamar ráunt az örökös vereségekre. Őszintén szólva a sakkozó dzsinn sem tekintette élete csúcspontjának, hogy bármikor tetszése szerint rommá zúzza a herceg hadállásait. Azóta egy zugolyban gubbasztott és sakkfeladványokat szerkesztett saját magának, amelyeket aztán diadalmasan megoldott. Néha tévesen, amit engedékenyen elnézett magának.
Ha már szó esett róluk: ami azt illeti a két nap is megérte a pénzét. Viháncolva kergetőztek, ki-ki a maga pályáján, mely pályák valamelyest mindig módosultak az általuk befutott körökkel, és a módosult pályák meg-megrángatták a bolygót, ahol a herceg palotája állt, ami idegesítően szeszélyessé tette az időjárást. Azaz, a két nap bosszantóan éretlenül viselkedett. Hogy hol állt a herceg palotája? Minthogy ő nem alacsonyodott le palotaemelgető dzsinnek alkalmazásának szokásához, a palota a tengeröbölben állt, egy szigeten. Persze nem akármilyen szigeten, hanem egy ősöreg rák hátán. A rák, miután hosszú-hosszú időn át tűnődött a tenger mélyén, lassan a felszínre emelkedett, és olyan hosszan tűnődött ott is, hogy később irdatlan hátára épült a herceg palotája. Saját szigetrákja legalább mégsem lehet minden felkapaszkodott bugrisnak.
A herceg visszagondolt álmára. Kár, gondolta, hogy csak álom volt. Pedig milyen felemelő volna, ha a világ egyhangúságát olyan izgalmas helyek törnék meg, mint a... izé ... a Margitsziget. Vagy a Gundel. Vagy a szeráj. Vagy a... Igazán felháborító, hogy vannak dolgok, amelyeknek még egy herceg sem parancsolhat!
— Ó, hogy vinné el a rák az egész kócerájt! — fakadt ki a herceg.
És vitte. Mert a rák történetesen ekkor jutott arra a gondolatra, hogy ideje visszatérni a tenger mélyére. És egy hercegnek is meg kell gondolnia, mikor mit kíván. Sőt, neki csak igazán.

Jagodics Mira, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C
Ambrose Montanus, Kertész P. Balázs, író