Illusztrátor: Horváth Mónika |
Gondolatok Kertész Edina A rejtélyes kulcs és A zenélő doboz című gyermekkrimijeihez
Nem tartom valószínűnek, hogy a mai, felnőtt fejemmel
sikeresen eligazodnék egy nyugalmazott tüdőgyógyász kutyájának eltűnéséről, egy
Szotyi nevű ellopott majomról, Stefi néniről és egy galád állatkereskedőről
szóló történet szövevényében, ha ebben kezdetnek mindössze néhány hátrahagyott
fekete füllenyomat segítene. Akkor sem vennék mérget nyomozói munkám sikerére,
ha egy sólisztgyurmázásban amúgy kiemelkedő rendőrőrs végezné a lelkiismeretes
háttérmunkát, sőt könnyen elképzelhető, ha volnának segítő varázsigék, az
azokat rejtő papírdarabkákat mint értéktelen vacakot dobnám félre.
Pepita és Pötyi, a két főszereplő számára a felnőtt
logikában értelmezhetetlen ezernyi apró részlet közötti összefüggés megtalálása
azonban nem kérdés. És miközben a főszereplők gumicukorkát rágicsálnak, én
pedig próbálom felvenni a 6-9 éves korosztálynak szóló fordulatos krimisorozat
fonalát, eszembe jut egy már-már feledésbe merült időszak.
Pedig mindössze néhány évtizeddel ezelőtt történt,
szeptemberben, mikor az aranyló leveleken átszivárgó fény mögött az ég olyan
igazán nagyon tömény kék, mint egész évben soha. Csapatokba verődve mentünk
hazafelé az iskolából, a nővéremtől örökölt merev falú iskolatáskában a félig
megrágott uzsonnám maradéka lötyögött egy alma társaságában, amelynek
elfogyasztását másnapra halasztottam. Az Ürömi út szürke macskakövei sok-sok
kisiskolást engedett útjára., Volt ki magányosan, mások csoportban kezdték a
délutánt. A mi csapatunk, ha jól emlékszem, öt vagy hat magam forma kislányból
állt. Mind egyfelé laktunk.
A hazafelé tartó séta volt a nap fénypontja, amikor
mindent, amire a szünetekben nem volt idő, kitárgyalhattunk. Első utunk a cukrászdába
vezetett, ahol a gyümölcsillatú "szagosradírt" árulták. Gyűjtöttük a
kétféle méretben kapható, neonszínű kis gumikockákat, papírborításukon a színes
képekkel, amelyek segítettek azonosítani az egybefolyó illatokat. Az
ananászosra – amit akkor még csak erről a képről ismertem – egészen tisztán
emlékszem. A magam szerény, tizenkét-tizenhárom darabos gyűjteményével a
középmezőnyhöz tartoztam. Miután a gyűjtemények többségének egy vagy (a
mohóbbak esetében) több darabjának sarka titokban meg lett rágicsálva, egy idő
után én sem bírtam ellenállni a kísértésnek. Egyszerűen muszáj volt megkóstolni
a csábító, élénk cukorkaszínű kis gumizseléket. A megjelenéshez fogható
ízélmény persze elmaradt, talán a szappanhoz hasonlított leginkább (amit
egyszer szintén muszáj volt kipróbálni). Radírozásra amúgy teljesen alkalmatlan
volt.
Hazafelé ballagva savanyú cukorkát ropogtattunk, amelynek
élvezetét ekkor még nem árnyékolta be fogromboló hatását igazoló egészségügyi
kampány, ezért a szülői tiltás mindössze a szétrágásra terjedt ki. Miközben
elmerültem egy-egy fontos témában (ami a ceruzalopás gyanújától egymás
kitárgyalásán keresztül a szülők magánéletéig bármi lehetett), igyekeztem minél
több barna falevelet szétlapítani, mert szerettem, ahogy a száraz levél porrá omlik
a szandálos lábam alatt. Ha felnőttel találkoztunk, félvállról vetettük oda a
kötelező "csókolom"-ot, és többet nem foglalkoztunk velük. Azt hittem,
mindent tudnak rólunk.
Miközben A
rejtélyes kulcs és A zenélő doboz
apró részleteinek kibogozásával hosszú időt eltöltöttem (mert a rég berozsdállt
gyermeki gondolkodás még nem ébredt fel bennem egészen), megértettem, hogy
Kertész Edina megtalálta azt a keskeny átjárót a kisiskolások szövevényes és
napfényes világába, amelyen áthaladva egyszerre egy csapásra egyértelmű és
logikus lesz minden, ami egyébként kizárólag tíz éves kor alatt érthető.
Van szerencsém közeli ismeretségben lenni egy tíz év
körüli lánygyermekkel, aki mindössze néhány óra leforgása alatt falta fel egy
szuszra mindkét könyvet, és tudom róla, hogy izgatottan várja a folytatást.
Ennél többet azonban nem árul el.
Kalas Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése