Nagy Anikó Johanna: Pracli és a piros sál

Egri Mónika grafikája

A piros sál kicsit öregecske volt már, de még mindig nagyon puha és jó meleg. A két végén sűrű rojtok bodorodtak. Itt-ott egy-egy szála már kihúzódott, elszakadozott, és a közepe táján egy fura alakú sötétes folt is terpeszkedett. De bárkit megóvott volna a torokgyulladástól a legzordabb hideg télben is. Ez a bodros-rojtos sál benn lapult a szekrény sötétjében már évek óta. Jöttek helyette újabb, divatosabb sálak, és vele már régóta nem törődött senki sem.

  Egyszer aztán nagytakarítás volt a szekrényben, és a piros sál is előkerült. És bizony, most nem volt neki szerencséje. Tavaly még megkönyörültek rajta, „jó lehet még valamire”, mondták, és visszahajították a szekrényzugba. De most senki nem kegyelmezett neki. „Ezt az ócskaságot kidobjuk, nem jó már semmire, még foltos is.” Hangzott az ítélet, és a piros sál bekerült egy szemetes zacskóba, a többi kiselejtezett holmi mellé.

- Ó én szerencsétlen! Mi lesz most velem? – sóhajtotta bánatosan, amikor kirakták az utcára a kukák mellé. - Azért ezt sosem gondoltam volna róluk. Ennyi fáradhatatlan nyakmelengetés után egyszerűen csak kihajítanak, mint valami haszontalan hulladékot. Micsoda igazságtalanság ez… - potyogtatta vigasztalhatatlanul a könnyeit. Azután még órákon át kuporgott ott a műanyagszagú zacskóban, bánatosan hüppögve.

  Egyszerre néhány rövid vakkantás hallatszott. Lógó fülű, virsli-lábú tacskó közeledett a járdán a szemetes zsák felé. Gyorsan szedte a tappancsait, a farkát is behúzta maga alá, mert eléggé fázott a januári fagyos időben. A tacskóknak ugyanis sajnálatosan rövid a szőrük, nem bírják sokáig a hideget. És szegény kis kutyus már napok óta kinn kódorgott az utcán.

A piros sál kíváncsian megszólította.

- Hát te ki vagy, és miért tekeregsz errefelé ilyen fagyos időben?

- Pracli a nevem – felelte a kutyus – és azért tekergek, mert nincsen hova mennem. Kóbor kutya vagyok.  És nagyon fázom! Látod, mindenem reszket már! A fogam is vacog – tette hozzá szomorúan.

  A piros sál megsajnálta Praclit. Fogta magát, kievickélt a zsákból és gondosan körbetekeredett a kutyus fázó testén. A farka tövétől a feje búbjáig alaposan bebugyolálta, csak a lifegő füleket, a két koromfekete szemet és a nedves orrocskát hagyta szabadon.

- Ne félj, nem fogsz többet reszketni, jó meleg vagyok ám, gyapjú fonalból kötöttek, méghozzá mackókötéssel! – mondta bíztatóan.

- Hű, de jó! – hálálkodott a kutyus, bár nem sokat konyított a mackókötéshez. – Még sosem volt ilyen gyönyörű piros ruhám! Köszönöm, nagyon szépen köszönöm! – és örömében farkcsóválva ugrándozni kezdett, a fülei is vidáman lengedeztek. – És téged hogy hívnak? – kérdezte, miután már egy kicsit felmelegedett.

- Nem tudom, nekem nincsen nevem, csak egy piros sál vagyok – felelte egykedvűen a piros sál.

- És nem szeretnél egy nevet? – érdeklődött Pracli.

- Hát, ezen még sosem gondolkodtam. Mire jó a név?

- Hát arra, hogy különleges legyél. Ha van neved, akkor már egy kicsit más leszel, mint a többi piros sál – magyarázta a kutyus.

- Jó, akkor szeretnék egy nevet – helyeselt a piros sál.

- Tudod mit, legyen a neved Ribizli! – vakkantotta Pracli vidáman. – A kertben, ahol laktam, rengeteg ribizli bokor volt, és nyáron telis-teli volt pirosló bogyócskákkal. Pont olyan a színük, mint a tied.

- Jó, akkor Ribizli a nevem! Mától fogva!– büszkélkedett a piros sál. Aztán tovább bandukoltak. Kis idő múlva Ribizli megszólalt.

- Egyébként mi az, hogy kóbor kutya? – kérdezte.

- Az azt jelenti – magyarázott Pracli, – hogy nincsen gazdám, nem kellek senkinek. Pedig nem is olyan régen még egy szép ház udvarán éltem. Tudod, én tacskó vagyok, és nagyon szeretek lyukakat ásni a földbe. És minden nap ástam egy szép nagyot a kert különböző részeiben. Néha a veteményesben, máskor a rózsák között, vagy a finomszagú, frissen lenyírt fűben, ahogy éppen adódott. Aztán megmutattam a gazdámnak is, hogy lássa, milyen szorgalmas kutya vagyok. De neki ez a sok ásás egyáltalán nem tetszett. És egy napon kitette a szűrömet. Azt mondta, fel is út, le is út, áss máshol gödröket!  Így lettem gazdátlan kóbor eb.

- És szeretsz gazdátlan kóbor eb lenni? – folytatta a társalgást Ribizli.

- Nem nagyon – vallotta be a kutyus. – Mindig máshol kell aludnom, örökké éhes vagyok, és nincs kit szeretnem. Nem tartozom senkihez sem. Tudod, a kutyáknak szükségük van gazdára, mert különben elvadulnak.

- Elvadulnak?

- Igen! Rosszkedvűek és harapósak lesznek – mondta Pracli.

- De te nem vagy sem harapós, sem rosszkedvű, ugye? – aggodalmaskodott Ribizli.

- Nem, még nem vagyok. De ha sokáig kódorgok gazdi nélkül, akkor bizonyosan az leszek egyszer – tűnődött komolyan a tacskó.

- Engem is kidobtak, pedig nem is ások gödröket – mondta Ribizli. – Lehet, hogy nem sokára én is elvadulok? – ijedezett. - Azt mondták, nem vagyok elég divatos. És egy ronda folt is van rajtam, látod? – mutatott a fura alakú foltra az egyik rojtjával.

- Ó, azt én már előszörre is észrevettem. Az a legszebb rajtad! – lelkendezett Pracli. – Olyan az alakja, mint egy csontnak – és alaposan megnyalogatta a száját.

- Örülök, hogy találkoztunk! – mondta ekkor Ribizli.

- Én is nagyon örülök – felelte Pracli. – Lehetnénk esetleg barátok, ha van kedved – folytatta.

- Mi az, hogy barátok? – érdeklődött Ribizli.

- A barátok azok, akik egymáshoz tartoznak, mindig ott vannak egymásnak a bajban. Meg a nem bajban is ott vannak.

- És nem hagyják egymást elvadulni? – kérdezte Ribizli.

- Nem hagyják! – bólintott Pracli határozottan.

- Jó, akkor legyünk barátok – mondta elégedetten Ribizli.

 Miután ilyen jól meggyeztek, tovább bandukoltak a hideg utcán. Pracli alaposan megszagolgatta a kukák környékét, nem pottyant-e ki a földre némi kolbászvég, vagy kenyérhéj. Esetleg pár lerágott karajcsont. Az volt a kedvence. A jó ízletes karajcsont. De ma nem volt túl nagy szerencséje, egy kis darab mackósajtnál többet nem talált.

- Korog a gyomrom – dünnyögte szomorúan.

- Az enyém is – helyeselt Ribizli.

- De neked nincs is gyomrod! – csodálkozott Pracli.

- De barátságból az enyém is korog – hangzott a válasz.

Komótosan tovább ballagtak.

- Te, Pracli! – szólalt meg Ribizli. – Még sosem jutott eszedbe, hogy visszamenj a gazdádhoz és megkérdezd, nem fogadna-e vissza?

- Hát, - sütötte le a szemét a tacskó – megfordult már a fejemben. De annyira dühös volt, amikor elzavart, hogy félek, sosem bocsájt meg nekem.

- Azért a helyedben én legalább tennék egy kísérletet – mondta Ribizli bíztató hangon. – Hátha azóta már rájött, mennyire hiányzol neki.

- Á, az ki van zárva – sóhajtotta Pracli. – Gondolj csak bele! Folyton kiluggattam a kertet. Persze, hogy elege lett belőlem. És hát szó, ami szó, nem bírok a természetemmel. Muszáj néha lukakat ásnom. Ez nekem olyan, mint az evés, vagy az ivás. Létszükséglet!

- Micsoda? – értetlenkedett Ribizli.

- Létszükséglet. Olyasmi, ami nélkül nem lehet élni. Érted már? Mint például neked a melengetés.

- Már értem! – bólintott Ribizli.

- De azért, igazad lehet – tűnődött tovább Pracli. – Egy próbát talán megérne.

- Szerintem is – helyeselt a nyakmelengető.

- Akkor menjünk! – határozta el magát a kutyus, és fürge léptekkel elindult a Vadalma utca irányába. Ott lakott ugyanis a gazdája.

- Itt vagyunk – súgta Pracli izgatottan a piros sálnak. – Annyira izgulok, majdnem kiugrik a szívem a helyéről – folytatta. – Talán mégsem volt ez jó ötlet - és már majdnem visszafordult, amikor a gazdája meglátta a kapu előtt.

- Hé, Pracli! Kiskutyám! Csak nem hazajöttél végre? – szaladt ki lelkendezve egy nagy, csörgő kulcscsomóval a kezében, hogy kinyissa a kertkaput. – Nem is tudod mennyire hiányoztál! Százszor is elátkoztam a hirtelen természetemet, amiért olyan csúnyán elzavartalak. Napokig kerestelek a környező utcákban, de sehol sem voltál. Olyan boldog vagyok, hogy épségben hazataláltál!

 Pracli nem hitt a fülének. Szorosan odabújt a gazdájához, beszívta a finom, jól ismert gazdiszagot, és úgy csóválta a farkát, mintha egy felszállásra készülő helikopter volna.

- Hát ezt a piros ruhát meg hol szerezted? – nevetett a gazdi.

- A barátom! – felelte a kis tacskó. – Ribizli a neve, és megmentette az életemet, amikor már majdnem megfagytam.

- Azért ez enyhe túlzás – mondta halkan Ribizli, és csak azért nem pirult el zavarában, mert már amúgy is teljesen piros volt.

- Megígérem, hogy nem fogok több lukat ásni! – mondta Pracli halkan a gazdinak. – Legalább is nagyon fogok igyekezni.

 A gazdi kedvesen megsimogatta a kutyus feje búbját.

- Én pedig arra gondoltam – mondta – hogy elkerítenék neked egy kis részt a kert egyik végében, ahol nincsenek sem zöldségek, sem virágok, csak néhány hervatag fűcsomó nő. És ha rád jön az áshatnék, hát ott aztán kaparászhatsz kedvedre. Mit szólsz hozzá, Pracli?

- Hogy mit szólok? – lelkendezett a kutyus. – Azt szólom, hogy ez életem legszebb napja! – azzal vad rohangálásba fogott a kert széltében és hosszában. Ribizli szinte tengeribeteg lett ettől az őrült száguldozástól.

- Gyere Pracli! – kiáltott a gazdi. – Biztosan éhes vagy. Minden nap eltettem neked a csontokat, meg a szalámivégeket, hátha hazatalálsz. Aztán reggelente odaadtam a szomszéd kutyának. De most végre neked adhatom oda – tette még hozzá kicsit párás szemmel.

 Na, Praclinak nem kellett kétszer mondani. Egy szemvillanás alatt a tányérjánál termett, és alaposan bevacsorázott. Aztán kicsit még vakartatta a füle tövét a gazdival, majd szépen bekuporodott a kényelmes házikójába.

- Látod, Ribizli, milyen szép életünk van! – dörmögte már majdnem álmában.

- Igen, nagyon szép! – felelt a piros sál elégedetten. Gondosan betakarta Pracli fülét, és jóleső, mély álomba merült.