Pattantyúföldvári Teodórának nem volt könnyű élete. Nem volt könnyű
gyermekkora sem. De nem ám az irdatlan hosszú neve nehezítette meg az életét,
azon ugyanis az égvilágon senki sem szólította. Hanem az, amiért Kiskockának
vagy Kockácskának becézték. Sőt, néha, ha pöttyös blúzt vett fel, egyenesen Dobókockának
csúfolták, mert bizony már akkor is eléggé kocka volt szegény: kicsi, kövér és
szögletes.
– A nagyanyjától örökölte, Isten nyugosztalja, akárcsak a nevét, a
Teodórát – sóhajtozott az anyukája, ha a szomszédok fejcsóválva kérdezgették,
vajon talál-e Kockácskára illő ruhát a boltban, és vajon miként szuszakolja bele
a kislányt a gyerekkocsiba.
Nem talált, varrt, a gyerekkocsit meg Kockácska apukája ügyesen
átalakította, hogy az ő kicsi, kövér és szögletes leánykája is beleférjen. De át kellett alakítani a padot is, amikor
iskolás lett, és még mennyi mindent! A karfás szánkóról lekerült a karfa, a
biciklinyeregre viszont szélesítőt csavaroztak, hogy a kislány le ne billenjen
róla, amikor nyurga és piszkafa vékony húgával vasárnaponként kikerekezett a
pár kilométerre lévő tóhoz, ahol sajnos csónakázni sem tudott, mert akárhogy
vigyázott a beszállásnál, mindig felborította a csónakot.
Sokat sírt és szomorkodott Kockácska az ő kövér, szögletes kockasága
miatt. A kövérséget is bánta, de kövér gyerekből és felnőttből jócskán akadt
körülötte, így azt kívánta, ha már nem lehet olyan piszkafa vékony, mint a
testvére, lenne legalább szép, gömbölyű kövér, csak ne ilyen szögletes, kocka
alakú, mindennek nekiütköző, mindenhonnan kilógó.
De hiába sírt, szomorkodott
Kockácska, ahogy az idő telt, ő is gyarapodott széltében és hosszában, ami
esetében ugyanaz volt, hiszen jól tudjuk, hogy pont azért kocka a kocka, mert
széle-hossza egy. Nagylány lett belőle, aztán
felnőtt, kiskockából nagykocka, csak a neve maradt változatlan: hiába kérte, hogy
hívják inkább Teodórának, mindenki csak Kockácskának szólította.
Irina Dobrescu, román művész alkotása |
Történt egyszer, hogy Kockácskának új szoknyára volt szüksége, mert
annyiszor ütközött neki ajtókeretnek, szobafalnak, konyhaasztalnak, hogy a szép,
pipitérmintás szoknyája kirojtosodott. Kénytelen volt abroszból szoknyát varrni
magának – amiben erősen hasonlított egy terítésre váró asztalhoz –, hogy
egyáltalán be tudjon buszozni a városba, új ruhaanyagot venni. Persze nála a
buszra szállás sem volt egyszerű feladat, ugyanis nem fért fel akármelyikre; meg
kellett várnia a kétórás járatot, mert annak szélesebb volt az ajtaja, mint a
többinek.
De még arra is csak nagy nehezen tudta felpréselni magát, mert
meglehetősen tele volt, és ha akadt is némi hely az utasok között, azt bizony
nem rá méretezték. Először csak az ajtó mellett álldogált, de amikor a
következő megállónál újabb utasok szálltak fel, kénytelen volt beljebb
araszolni. Óvatos lépéseit némi morgolódás kísérte:
– Nem tud vigyázni? Még fellöki az embert!
– Auuu! Most kék folt lesz a combomon!
– Magának egy külön kisbusz kellene!
Kockácska irult-pirult-vörösödött, és folyton bocsánatot kért. Végül
aztán megállt egy kislány mellett, aki az anyukájával utazott, és egy fehér
plüssbárányt szorongatott a kezében.
– Nézd, anyu, milyen szép szoknyája van a néninek! Éppen olyan, mint a
kedvenc kockás abroszom! Anyuuu, varrjunk mi is szoknyát az abroszból!
– Abroszból szoknyát? Nahát, ilyet még nem is hallottam! – csodálkozott
a kislány anyukája. – Milyen jó ötlet!
Azzal beszédbe elegyedett Kockácskával. Jól eldiskuráltak
szabásmintákról és ruhaanyagokról, egészen addig, amíg egy őzike át nem futott
a busz előtt az úton. Akkor ugyanis a sofőr hatalmas nagyot fékezett, Kockácska
pedig hirtelen az lett, aminek gyerekkorában csúfolták: dobókockává változott,
és gurult egyet, gurult kettőt. Végül aztán a busszal együtt ő is megállt,
pontosabban megült, mert a két gurulás után a hátsó felén kötött ki. Nem csak ő
esett el persze, hanem sokan mások is, de szerencsére az ijedtségen kívül
senkinek sem esett baja, még az őzikének sem.
Mégis történt ám valami furcsa. Miközben az utasok lassan felkászálódtak,
különös, surrogó-susogó hangra lettek figyelmesek. Sssssssssssssss. Mint amikor
leengednek egy lufit, csak ez a hang sokkal hosszabban szólt. Mondjuk annyi
ideig, mintha egy kétszemélyes gumimatracot engednének le. Sőt, nem is egy
susogás volt ez, hanem kettő. Az történt ugyanis, hogy Kockácska, miközben a
fékezéstől elgurult, az egyik éles sarkával először egy fiatal lány csomagját
lyukasztotta ki, aztán pedig egy marcona fiatalemberét. Különös csomagok voltak
ezek, főleg, hogy eddig senkinek fel sem tűnt, hogy ott vannak, még maguk a
tulajdonosok sem vették észre, hogy mit cipelnek magukkal. Alaktalan, áttetsző csomagok voltak, de
súlyuk mégiscsak volt, nem is lehettek könnyűek, mert ahogy egyre kisebbek és
kisebbek lettek, a fiatal lány és a marcona fiú egyszer csak, mintha
összebeszéltek volna, nagyot sóhajtottak és elmosolyodtak.
– Most már nem történhet semmi baj – mondta a már nem is annyira
marcona fiú.
– Úgy vagyok jó, ahogy vagyok – mondta a még mindig fiatal lány.
A kislány pedig, aki időközben megtalálta a fékezésnél elejtett
plüssbárányát, felvette a két különös csomagot is, pontosabban azt, ami maradt
belőlük: a két kipukkasztott óriáslufit.
– Fé-le-lem – olvasta le az egyikről. – Ön-bi-za-lom-hi-ány – olvasta
le a másikról.
Az utasok pedig egyszerre csak úgy néztek Kockácskára, mintha valami
csodát tett volna, ami kizárólag az ő különleges, kövér és szögletes
kockaságának volt köszönhető. Ő pedig elhatározta, hogy bár a pipitérmintás
szoknyáját nagyon szerette, most mégis valami szép, kockás anyagot vesz magának
a városban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése