Vasárnap volt. Szürke, lassú léptű vasárnap. Az a
fajta, amelyiket legszívesebben átaludnád. Zordonborz is épp így érzett: semmi
kedve nem volt felkelni. Egyetlen baj volt csupán: álmodni már jó ideje nem
tudott.
Ott feküdt tehát ezen a szürke, lomha vasárnapon,
pislogott lustán, a mennyezetet bámulta, és azon morfondírozott, vajon
kíváncsisága vagy lustasága lesz-e az erősebb.
A kíváncsiság győzött.
Zordonborz belebújt zöld háziköntösébe, lábára
húzta sokat látott fekete csizmáját, a konyhába slattyogott, és egy kopott,
pöttyös bödönben vizet tett a tűzhelyre. Dörmögött valamit rőt bajsza alatt
vörös macskájának, majd ráncos ropiujjaival matatni kezdett a spájz polcain.
Üres lekvárosüvegek, kekszmorzsák, kongó konzervdobozok akadtak a keze közé.
Sehol egy ehető falat, nyugtázta sóhajtva. Elzárta a tűzhelycsapot, a bödön
forró tartalmát egy bögrébe öntötte, maréknyi kamillavirágot szólt bele, és
megindult felfelé a nyikorgó lépcsőfokokon.
 |
| David Pintor, spanyol illusztrátor alkotása |
– Gyere, Mufurc, nézzük meg a zsákmányt! – szólt
oda a macskának, mire Mufurc szemmel láthatóan felélénkült, és dorombolva
követte őt a padlásra.
Odafent a langyos félhomályban minden lépésükre
egy-egy pormacska lebbent fel a korhadt deszkapadlóról. Mufurc semmiféle
rokonságot nem érzett velük: finnyás fintorral kerülgette-pofozta őket a
levegőben. Ám ahogy felnézett, megtorpant, tán még a szája is tátva maradt.
Gazdája elégedetten vigyorgott. Hatalmas, fekete zsák pöffeszkedett előttük,
tekintélyt parancsolón, ellentmondást nem tűrő méltósággal.
– Na, mit szólsz? Azt hiszem, ez kitart majd egy
darabig! – jegyezte meg Zordonborz, majd felhörpintette teáját, és máris a
zsákhoz lépett, hogy kibogozza a zsineget.
Ezt a részt szerette a legjobban: mikor az odabent
szuszogó, összezsúfolt álmok egyszerre kiszabadulnak. És mind az övé! Na, meg
persze Mufurcé. A cica eddig szoborrá merevedve állt, de most neki se kellett
több: rávetette magát a zsákra, körmeivel nyúzta-tépte, egészen megfeledkezett
a pormacskákról.
Halk mormogás, sóhajok, kacajok hallatszottak a
csomag mélyéről, és a duruzsolás lassan betöltötte a huzatos helyiséget,
körülvette, lágyan csiklandozta őket. Zordonborz a padlóra zöttyent, hátát a
zsáknak támasztotta, lehunyta szemét, bajsza és üstöke az égnek meredt a gyönyörűségtől.
Mufurc is hasonlóképp járt el, bár fél szemét résnyire nyitva tartotta a
közelben lakó egerek és a továbbra is szálldosó névrokonok kedvéért.
Így bóbiskoltak el ők együtt azon a szürke, lomha
vasárnapon. Az álmok pedig sorra jöttek és mentek, beköltöztek a két alvó alak
szívébe. Hol szárnyuk nőtt, hajóztak és királylányokat mentettek meg – hol
banán-szigeteket fedeztek fel, és beszélő kígyókkal kötöttek örök barátságot.
Álmodtak sok-sok napon és éjen át, egészen addig,
míg a zsák ki nem ürült. Akkor Mufurc megrázkódott, Zordonborz összerezzent, és
mindketten kipihenten, vidáman ébredtek. A korábbi koszos padlás helyén
zöldellő rét terült el, a fű közt kamillavirág és macskamenta nyílt. A nap már
az ég alján piroslott, a fűben heverő üres, fekete zsákot meg-megzörgette a
szél. Zordonborz zsebre dugott néhány kamillatövet, és rámosolygott az
izgatottan hempergő Mufurcra.
– Indulnom kell – mondta búcsúzás gyanánt szőrős
barátjának. Megpödörte bajszát, megigazgatta égővörös fürtjeit, vállára vette a
zsákot, és előkapta varázsbotját. Aztán lépett egyet, kettőt, harminckettőt,
majd egyre feljebb és feljebb emelkedett a rétről, talpa a bokrok tetejét súrolta.
A nap rózsaszínre festette mögötte az eget, mire
az első háztetőket elérte. A szunnyadó város felett vadonatúj álmok szálltak,
melyek csak arra vártak, hogy Zordonborz hatalmas zsákjába gyűjtse őket, majd
barátjával újraálmodja valamennyit egy szürke, lomha vasárnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése