Dávid Ádám: Mesebeli köszöntés

Lázár Ervin

Lázár Ervin hetvenedik születésnapjára

Mottó: „Kedves Mester, ami rövidesen bekövetkezik […], az nem

természeti csapás. Én köszöntelek a […] születésnapodon.

Vészeld át egészséggel. Berzsián.”

A Majom éppen a diófán ült, és diót evett. Vidáman köpködte a dióhéjat, dudorászott is, jókedve volt, mert sütött a nap, egyetlen erősebb állat sem járt arra – s végül: evett, hát azt hitte, övé a világ. Aztán meglátott egy medveforma férfit meg egy gyerekforma macskát, amint nevetve futnak át a réten.

A gyerekforma meg is szólalt nagy lihegve:

– Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő – és egyenesen a diófa felé mutatott.

„Hajajj – gondolta magában a Majom -, vége a nyugalmas dióeszegetésnek. Akárki legyek, ha ez a macskaképű nem Mikkamakka!”

– Te csak fújd ki magad itt az eukaliptuszfa lábánál, mindjárt visszajövök – mondta hadarva Mikkamakka – mert valóban ő volt a macskaképű –, azzal el is tűnt a széljárta fák között. A medveforma férfi pedig engedelmesen lehuppant az eukaliptuszfa tövébe, s azon nyomban el is aludt, hirki-horki-horkolászott.

           Mikkamakka a tisztás szélén termett. Ott állt előtte Vacskamati. Kicsit sírósan, kicsit nevetősen – egyszóval úgy, ahogy szokott.

– Mikkamakka, mondd csak, ki horkolászik olyan elmélyülten az eukaliptuszfa árnyékában? – kérdezte ártatlan ábrázattal.

Mikkamakka enyhén elvörösödött, tekergette a nyakát. Pedig egyik sem volt szokása.

– Nem tudom pontosan. Valami medveforma íróféle.

– És én még úgy emlékeztem, hogy te mindent tudsz – mondta csalódottan Vacskamati.

Mikkamakka elég komor képet vágott.

– Egyszer beszéltünk már erről – mondta mogorván.

– Na ugye! - mondta boldogan Vacskamati.

– Mit na ugye! – mérgelődött Mikkamakka. – Akkor megállapodtunk abban, hogy majdnem mindent tudok, avagy majdnem tudok mindent, vagyis hogy mindent majdnem tudok.

– És erről a medveforma íróról, vagy íróforma medvéről, vagy ki a csudáról mit tudsz, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte gúnyosan Vacskamati.

– Például, hogy születésnapja van.

– Hehe – heherészett Vacskamati. – Nagy tudás, mondhatom. Születésnapja mindenkinek van. Erre még te tanítottál, éppen itt, a diófa alatt, nem emlékszel?

– De neki éppen ma van születésnapja, hogy dőlne rád a diófa! – kiáltotta magából kikelve Mikkamakka.

A Majom reszketett, mint a nyárfalevél. Vagy mint a diófalevél. Ijedtében egy fél diót leejtett a földre. Úgy döntött, inkább eliszkol a környékről. Ha tudta volna, mi mindenről marad le ezen a tavaszvégi délutánon!

A két csavargó külsejű egyén, nevezetesen Mikkamakka és Vacskamati kiszaladtak a tisztás közepére.

– Fiúk – kiabálták –, születésnapja van!

Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, a kék paripa, Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa, Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán, Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl, Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm, aki mint köztudott, csak annyit tud mondani, hogy „dömdödöm”. No meg Östör király, Ajahtan Kutarbani király, Hapci király, Egyik király, Másik király, a hazudós Egér, Rácegresi, Bab Berci, Lembozó Lengubozó, Nuuszi Kuuszi, Rév Zoli, Tupakka, Rutoldó, Rimapénteki Rimai Péntekh, Sróf mester, Berzsián, a nagy jobbladaköltő, Violin, a fülrepesztő zenész, Vinkóci Lőrénc, a Hörpentő nevű szörpentő korcsmárosa, Ipiapacs, a hírhedett rabló és középcsatár futballozó bandájával, Rézbányai Győző a tizenkét nagyon testvérrel, Marci mind a hetvenhét szeplőjével, és még sorolhatnám.

Sorolom is. Mert jöttek a lányok úgyszintén, bár Mikkamakka nem szólt nekik. Pedig tudhatná, hogy a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el. Szerintem tudja is. Különben miért mondta volna mosolyogva, mikor a szőke, zöld szemű kislány megérkezett:

– Jaj, de jó, hogy itt vagy, csiperi!

Mögötte ott tipegett kissé sértődött képpel Maminti, a kicsi zöld tündér, topogott Árnika királykisasszony és toporzékolt Kriszti királykisasszony; ott lovagolt seprűnyélen Amarilla, a legkisebb boszorkány és röpködött denevérként a Százarcú Boszorkány; ott locsogott-fecsegett Zsebenci Klopédia; ott bandukolt Dideki repülő kutyájával, Ribizlivel és Bedebunk Sária, Ámi Lajos keresztlánya. Természetesen a Fiúval, örök szerelmével, akivel sülve-főve együtt voltak, és annyira szerették egymást, hogy fénylettek tőle.

– Mondd csak, Árnika, szegény Dzsoni merre kódorog? – tudakolta a tisztásra érve Bedebunk Sária, némi rosszallással a hangjában.

– A vakvilágban – válaszolt bosszúsan, de azért kedvesen mosolyogva Árnika. – Ha nem tudnád, ő a világ legszabadabb embere. De ha akar, a sötétben is idetalál, mert ezt a fényt ezer kilométerről is észre kell vennie.

Mikor valamennyien összegyűltek a tisztáson, kórusban kérdezték:

– Kinek?

– Kinek a mije? – értetlenkedett Szörnyeteg Lajos.

– Születésnapja! Kinek a születésnapja? – oktatták ki kórusban a többiek.

– Hát annak, aki az eukaliptuszfa tövében olyan jóízűen hirki-horki-horkolászik – felelte ravaszkodva Vacskamati.

– Annak a medveforma férfinek? – zsörtölődött magában a Százarcú. Biztosan emlékeztette valakire.

– Én ismerem – csendült föl ekkor a szőke kislány hangja. – Írni szokott. Meg három lábon gyábokorni.

Mikkamakkára kacsintott, aki magában hihi-heherészett. Nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.

A többiek meg összedugták a fejüket, sutyuru-mutyuru.

Az író még álmában is hallotta, ahogy Dömdödöm azt mondja: „Dömdödöm.” Ezt pedig csak az nem érti, aki mind a két fülére süket. Vagy még annál is jobban. Merthogy Dömdödöm azt mondta, adjunk ajándékot az ünnepeltnek, akinek ez kereken a hetvenedik születésnapja.

– Először is reggelizzünk! – javasolta tettre készen Bruckner Szigfrid.

Lehurrogták, már csak azért is, mert délután két óra volt. Bár valamennyien tudták, hogy Bruckner Szigfrid a nap bármelyik órájában képes reggelizni. Sőt reggeltől estig képes reggelizni.

– Nevezzétek, aminek akarjátok, de az ünnepi menü akkor is kardinális kérdés – kardoskodott tovább Bruckner Szigfrid.

– Milyen kérdés? – Szörnyeteg Lajos megint elakadt. De az oroszlán zavartalanul folytatta:

– Első fogásnak megteszi egy kiadós krumplifőzelék. Te, Dömdödöm, megvan még az a babérkoszorú, amit a költői versenyen nyertél?

– Döm. Dödöm – felelte epésen Dömdödöm.

– Hej, hát ez meg mit jelentett? – ezúttal nem Szörnyeteg Lajos, hanem Ipiapacs akadt el. Hiába, nem volt a szavak embere.

– Hogy edd meg a krumplifőzelékedet negyven kiló parizerrel – tolmácsolt vihogva Vacskamati.

– Oú-aú-uó! – bődült el hirtelen Bruckner Szigfrid. – Hogyisne! Hogy megint megfájduljon a fogam! Akkor legalább hívjuk meg Doktor Zirrzurrt is, vészhelyzet esetére. Vagy inkább parizermentes tökfőzeléket együnk. A krumplifőzeléktől valahogy elment a kedvem.

Ekkor érkezett a tisztásra az igazságtevő Nyúl (aki mellesleg tolmács is).

– Hogyisne! – kiáltotta hibátlan oroszlánsággal – Tökről szó sem lehet. Múltkor is fölfalt a Kecske meg a Ló egy jóravaló Úritököt, hiába keltem a védelmére. Ez nem lenne igazságos.

Szörnyeteg Lajos szeme fölcsillant:

– Vacskamati egyszer azt mondta, hogy az úritökfa mellett nő dinnyefa is. Úgy ennék egy kis dinnyét!

– Hogyisne! – dörrent rá Ipiapacs – Még hogy enni! Viszont egy párat dobálhatnál nekünk, igaz, fiúk? – és a többi rablóra sandított.

– Igen, ez az! – óbégattak föllelkesülve a rablók – Hívjuk ki a nagyon testvéreket egy meccsre! Még cseréjük is lesz.

– És reggelire kacsapecsenyét eszünk – tette hozzá hahotázva az alvezér.

– Szégyelljétek magatokat! – kiáltotta sértődötten Árnika.

– Ugyan már Árnika, nem kell szíre-szóra megsértődni – nyugtatgatta Rézbányai  Győző.

– Ne féljetek semmit – vette át a szót Rimapénteki Rimai Péntekh –, majd én összerittyentek a csodapatikámban egy ünnepi csodatortát olyan csodanektárral, hogy aki jó, az is megjavul tőle! – rikkantotta, és gondolatban már nyúlt is az üst után, vegyített, kotyvasztott és főzött.

– Csak nem a világ legrendesebb élőlényének? Csodabruckner Csodaszigfridnek? Csodanekem? – csodálkozott Bruckner Szigfrid.

– Persze, Szigfrid, neked is. Meg ennek a habókos, félküllős emberiségnek – felelte elérzékenyülve Rimapénteki Rimai Péntekh.

– Hogyisne, hogy hetekig hasmenésünk legyen! – hűtötte le a lelkes kevercelőt Bab Berci. – Múltkor is világméretű hasmenés kapott el mindenkit, aki evett a csodanektáros ételedből. Utolsó Szaurellától kezdve a legeslegutolsó poroszlójelöltig. Most pedig éppen elég uralkodó trónol itt a tisztáson – fejezte be szónoklatát Bab Berci, és tiszteletteljesen meghajtotta búban pácolt fejét a nagy szakállú királyok előtt. Ajahtan Kutarbani király annyira meglepődött Bab Berci hegycsúcsnyi uborkaorra láttán, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt.

– Ne haragudj, kedves kolléga – fordult ekkor egy fénylő fűszál csilingelő hangon egy gólyalábú, szögletes vállú meszelőnyélhez. Azaz Maminti, a kicsi zöld tündér Nuuszi Kuuszihoz, a kacifántosan szerencsétlen varázslóhoz. – Ne haragudj, de már csak szakmai érdeklődésből is meg kell kérdeznem, hogy te tényleg tudsz mindenesfagylaltot varázsolni?

– Hát, éppenséggel tudok… – kezdte csűrni-csavarni a szót Nuuszi Kuuszi, de Mamintinak ez éppen elég volt.

– Akkor kérlek, mutasd meg tudományodat.

– Lássuk azt a mindenesfagylaltot! – kiáltották többen is.

– Ajajaj! – mondta Nuuszi Kuuszi.

– Ez most a varázsige, vagy csak sopánkodsz?

– Még csak sopánkodtam... De nagyon gyorsan nyaljátok meg majd a fagylaltot! Figyelem, most jön a varázsige. – Széttárta a karját. – Nuszikuszikuszinuszi…

– Ne is folytasd – intette le egy nagydarab, kövér, sántikáló ember, aki a jó ég tudja, honnan került oda. – Maminti szakmai kíváncsiságát ugyan kielégítheted a fagylaltoddal, de jóllakni senki nem fog tőle. Hiszen amit varázsolsz, az egy szempillantásig létezik csak, s azon nyomban el is tűnik. Nem így van? – villantotta a szemét a gólyalábú meszelőnyélre, aki nem szólt semmit, csak letörten bólintott.

A fájós lábú rövid hatásszünetet tartott, majd így folytatta:

– Én viszont nagyon is valós nyalánkságot kínálok nektek. Annyit ehettek majd, amennyit akartok, csak az a fontos, hogy az én találmányomból egyetek, mert tudja meg mindenki, én, a lángelméjű föl- és kitalálnok, föltaláltam a soványító palacsintát.

– Hogyisne, te hóhér, te körmönfont csaló – ordította gejzírként kitörve Kriszti királykisasszony –, még hogy soványító palacsinta! Ismerem én a nagy, egyetemes, világraszóló csalásodat!

– Nana – kapta föl a fejét Vacskamati –, azt a címet már birtokolja valaki.

– Fára mászatnád azt a kedvesen hortyogó medvét, mi?! – toporzékolt tovább Kriszti királykisasszony – Kapna palacsintát, persze, hogy kapna – egyszer fenn, egyszer lenn.

– Hogyisne! – makogta dühödten a Nyúl. – Még a végén fába szorulna itt nekünk, mint múltkor az a síró-rívó, egéritató hernyó!

– Igaz is, valaki megitathatná végre az egereket – elégedetlenkedett a hazudós Egér –, a csillagokban mindig borral telt mogyoróhéjjal vártak.

– Hogyisne… – kezdte volna valaki, de ekkor szerencsére Vinkóci Lőrénc csapra vert egy hordó szivárványszörpöt, és mivel a nagy hogyisnézésben mindannyian megszomjaztak, villámgyorsan kiürült a szivárványszörpös hordó.

Hogy végül mit ettek az ünneplők a Négyszögletű Kerek Erdőben, nem tudnám megmondani, de a születésnapi köszöntésre határozottan emlékszem.

A medveforma férfi éppen arról álmodott, hogy a Rettenetes Háromkerekű Pakukmadár hátán repül. Hirtelen óriási hangzavar támadt. Felriadt, kinyitotta a szemét, és mindenféle furcsa, mesebeli szerzetet látott az eukaliptuszfa körül.

– Isten éltessen, Isten éltessen! – kiabálták.

Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, és rövid, szívhez szóló pohárköszöntőt mondott. Így szólt:

Dömdödöm, dömdödöm,

dömdö-dömdö-dömdödöm.

A többiek üdvrivalgásban törtek ki, vidáman koccantak össze a poharak. Vinkóci Lőrénc alig győzte bontogatni a különféle szörpös hordókat. Réz Zoli jókorát húzott a pálinkás üvegéből, vigyázva, nehogy Bab Berci rápillantson, és ecetté savanyítsa.

Aztán mindenki átadta az ajándékát. A teljesség igénye nélkül: Mikkamakka bodorított neki egy kócos bárányfelhőt (igaz, Vacskamati is segített), Vacskamati kölcsönadta a virágját (addig se kell ápolgatnia), Bruckner Szigfrid meg az új piros nadrágtartóját (szigorúan kölcsönbe!). Marcitól Szeplő Sziszit kapta meg (szintén kölcsönbe), bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Sziszi saját elhatározásából szökött át az író fültövére, mert csúnyán összekapott Szeplő Szepivel, meg különben is éghajlatváltozásra vágyott. Aztán persze hiányzott neki a többi szeplő, és napokig bömbölt a medveképű fülébe. Szép kis ajándék, mondhatom!

Didekitől orgonaillatbefőttet kapott, Östör királytól pedig Haragország kapujának kulcsát. A hazudós Egér elmesélt neki egy anekdotát legutóbbi csillagtúrájáról, Berzsián pedig elszavalta klasszikussá vált jobbladáját:

Mester! Van elég gőzünk,

ha vesztünk is, gőzünk.

A legcifrább ajándékot mégis Rutoldótól kapta. Vagyis Lapázi Lopeztől. Illetve Pálinkós Gyurkától. Rutoldó Tupakka kertjébe csempészett egyszer egy magot alaposan becsomagolva, de Tupakka és Rutoldó története egy egészen más mese, nem tartozik ide. Csak annyiban, hogy Lapázi Lopez ellentolvajnagy – aki nem vitt, hanem hozott – belopott Rutoldó kertjébe egy másik magot. De nem akármilyen mag volt az, hanem Pálinkós Gyurkának, a mellékes és titkos költőnek a Jenő azt mondta, hogy átment a labda című költeménye. Ő ugyanis nem írja a verseket, hanem titokban elveti őket. A legszebbek pedig akkora gyümölcsöket teremnek, mint egy görögdinnye. Rutoldó éppen ezt a magot csomagolta be jó vastagon, és nyújtotta át utolsóként a medveforma írónak. Remélem, lesz türelme kicsomagolni.

Késő estig állt a bál. Violin külön erre az alkalomra komponált egy fülrepesztően gyönyörű kantátát. Az volt csak a füttykoncert! Minden fűzfa tele volt fütyörésző rézangyalokkal. Arra vándorolt Szegény Dzsoni, ő is fütyörészett. Hol vidáman, hol szomorúan. Már attól függően, hogy milyen kedve volt. Közreműködött az Erdei Bogárkórus és Csillagszemű Bogárka, valamint Rácegresi furulyán. Trillázott, sírt és nevetett a furulyája. Azt fújta, hogy:

Csodaország, jaj de messze,

mégis itt van a szívünkbe’.

Voltak, akik táncra perdültek, voltak, akik bukfencet hánytak. Bikfi-bukfenc-bukferenc!

Bruckner Szigfrid elmélyülten beszélgetett Lembozó Lengubozóval, az öreg bohóccal a régi cirkuszi világról. Lapázi Lopez Ipiapacsékat próbálta rábeszélni, hogy álljanak be ők is ellentolvajnak. Maminti Nuuszi Kuuszit vigasztalgatta azzal, hogy fogtömést például ő se tud varázsolni. Bab Berci pedig bocsánatot kért Mamintitől, amiért egyszer tünkánynak meg boszordérnek nevezte. Utána a nátha szépségeit ecsetelte Hapci királynak, aki hálából hetvenszer rátüsszentett. Marci Amarillával, Bedebunk Sáriával és Didekivel rendezett szeplő-szépségversenyt. (De azért egy kicsit hagyta magát, nehogy a hölgyek megsértődjenek.)

Hát így köszöntöttük fel a medveforma Mestert. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.