Tasnádi Emese: Pepe von Reemerstock, a nagy kalóz

Marbushka: Kalóz Sziget, illusztráció: bohony

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.

A cikk itt-ott hiányos volt, de azért jól lehetett olvasni. A híres, hírhedt kalóz zsenge koráról szólt és azt feszegette, hogy vajon mi késztette ezt az egyszervolt helyes kisfiút arra, hogy marcona kalózzá váljon.

„A jómódú németalföldi bútorasztalosoknál megszokott volt, hogy csemetéikkel korán megismertették a széklábfaragás művészetét. Az apró németalföldi pufók képű gyerekek (mi más lenne olyan jómód esetén, mint amilyenben a jómódú németalföldi bútorasztalosok éltek?!) házitanítóik hathatós közreműködéseivel széklábakat faragtak. Így volt ez a von Reemersock famíliában is. Von Reemersockéknál aztán gyerek az akadt bőven, és széklábakban sem volt hiány! Így nem is igazán érthető, hogy miért háborodott fel oly sokszor és oly nagyon – egészen pontosan az ún. kerülgető gutaütés mértékét elérő nagyon – a bősz családfő, amikor is a család legkisebb tagja, a kis Pepe rendre meglógott az órákról és rondábbnál rondább félkész széklábakat dugdosott el az ágya alá. A gyereket tanító ifjú Gugerák, akiből később vén Gugerák lett, minden lehetséges eszközt bevetett, de tanítványa semmilyen hajlandóságot nem mutatott a széklábak faragása iránt, ellenben nagyon is érdekelték a vörös-bögyös Rézi, a család szlovák szolgálólányának történetei. Rézi még ifjú volt, álmodozó és kedves. Terebélyes mellein oly jól esett a kis Pepének széklábfaragásban elfáradt fejecskéjét megpihentetni. Ilyenkor bal hüvelykujját szájába dugva pihent. Sajnos képtelen volt leszokni erről a rossz szokásról, pedig Reemersock anyuka és apuka mindennel megpróbálkozott, többek között a renitens ujjacska spenótba mártásával is, merthogy ezt az ételt bizony a kis Pepe nem szerette! Mivel azonban a Remersockok mindig is következetesek voltak, és soha semmit nem adtak fel, így Pepe kénytelen volt megszeretni a spenótot, ha tovább akarta szopni az ujját. Későbbi történetírói szerették azt a romantikus elképzelést, miszerint Pepe sorsa ekkor pecsételődött meg és fordult végleg a tenger felé. Merthogy a kényszerből kialakult spenót szeretete egy új példaképet, Popeye-t, a nagy tengerészt állította elé.

Természetesen ez csak egy romantikus mese, mert Reemersockék legifjabb csemetéje ekkor még teljesen más pályára készült. Mivel a bútorasztalos szakma határozottan riasztotta és nem is igazán volt tehetsége hozzá, így a családi hagyományról hallani sem akart. Viszont úgy gondolta, hogy szlovák szolgálónak áll és feleségül veszi Rézit, akinek mellén oly jó pihenése esett, és aki fenséges pogácsákat tudott sütni. Rézi azonban galádul cserbenhagyta Pepét, mert egy szép napon a híres hamuba sült pogácsáiból néhány morzsát és a kockás konyharuhát hátrahagyva elindult világot látni. Később Furafaki – Rézi egyetlen gyermeke – anyja hamisíthatatlan és messze földön híres pogácsájával kínálta meg Pepét – aki ekkor már Don Martalóc volt – a kikötő rozzant, korhadt, zöld bodegájában rendezett állásinterjún. Don Martalóc szinte fel se tekintett az új matrózjelöltre (ez volt a szokása), amikor hirtelen irányt váltott a szél és a tenger felől fújva pont körbelengte a Rézi híres hamuba sült pogácsáival teletömött zsebű Furfakit, mire Don Martalóc felállt, körbeszagolta a jelöltet, majd kampós kezével némán, de annál beszédesebb szúrós tekintettel rábökött a gyanús zsebekre. Furafaki megértette a mozdulatot és kiürítette zsebeit. Don Martalóc élvezettel szagolgatta a pogácsákat, és azon nyomban fel is vette Furafakit hajójára matróznak.

Na, de térjünk vissza fél szeme világát elveszejtett kalózunk zsenge ifjúságához, melyben ott rejtezett a nehéz szakmaválasztás kérdése. Pepének volt egy távoli nagybátyja, akit nagyon szeretett. Sajnos ritkán láthatta, de a nyarakat általában náluk töltötte – télen túl sok munkája volt – a mindig vidám, ezüstszakállas nagybácsi, akinek a kedvenc szavajárása az volt: Hohohoho! Ez a nagybácsi, aki egyébként a Nikolaus névre hallgatott, valami különös oknál fogva a piros ruhákat részesítette előnybe. Nagyon szerette kis unokaöccsét, és sokat mókáztak együtt a ronda, félkész széklábakkal. Gyerekkorában vele is állandóan azt gyakoroltatták, de képtelen volt valamire való széklábat kifaragni, a keze alól rendszerint inkább fajátékok kerültek ki. Pepe nem tudta pontosan mivel foglalkozik kedvenc nagybátyja, de elhatározta, hogy ő majd a nyomdokaiba lép és inkább a kedves rokon vállalkozását veszi át, mintsem a bútorasztalos műhelyt. Ez egészen addig tartott, amíg egy hideg téli éjszakán meg nem látta Nikolaust egy szűk kéményen átfurakodni és elkínzott „hohohoho” után kormosan lehuppanni egy öblös fotelbe. Sajnos Pepéről elég hamar kiderült, hogy nem bírja a szűk helyeket és a bezártságot (ezt hívják klausztrofóbiának), így le kellett mondani arról, hogy nagybátyja nyomdokaiba lépjen. Azért valamit megőrzött vágyaiból és az imádott ezüstszakállas, jó kedélyű nagybácsihoz hasonlóan neki is a kedvenc szavajárása lett a „hohoho!”, valamint – piros bársonyt nem találván, jobb híján – vörös bársonyzubbonyt varratott magának aranygombokkal és ebben járta a tengert.

            Miután Nikolaus szakmájáról le kellett mondania, Pepe előtt még mindig ott volt a kínzó kérdés: milyen pályát válasszon? Nemsokára meglelte azonban a választ. A következő nyáron a jómódú németalföldi bútorasztalos család hosszabb utazásra szánta el magát és az akkor még náluk szolgáló szlovák szolgálólány, Rézi javaslatára kisebb kelet európai körutat tettek. Mivel forró, izzasztó nyár volt, hosszabban elidőztek egy Balatonnak nevezett nagy tó partján. Itt Pepe fejére a gondoskodó Rézi egy mikiegeres, piros kendőt kötött, nehogy napszúrást kapjon. A Balaton parton pedig Pepe talált egy kicsi kopott kis vitorlás csónakot, amit apukájával – mégiscsak bútorasztalos volt, vagy mi a szösz! – gondosan felújítottak. Ezt követően pedig a matrózcsaládból származó ifjú Gugerák, aki házitanító lévén mindenhova elkísérte a Von Reemerstock családot, megtanította Pepét vitorlázni. Gugerák boldog volt, mert tulajdonképpen mindig is – a családi hagyományoknak megfelelően – hajós szeretett volna lenni, de zsarnokoskodó apjával szembeni lázadás miatt végül a tanítói pályát választotta. Most viszont boldogan vitorlázott Pepével egész nyáron át a Balatonon és addig, addig udvarolt Rézinek, amíg ő is kapott egy mikiegeres piros kendőt a fejére. A nyár végére pedig végleg eldőlt, hogy Petter von Reemerstock élete a víz lesz, és addig nem nyugszik, míg híres kalóz nem válik belőle.”  

            A vörös macskából halk, fájdalmas nyávogás szakadt fel elolvasva a cikket. Képtelen volt tovább menni, lefeküdt hát a sárga, koszlott papírra, Don Martalóc fényképére fektetve fejét halkan dorombolt, s egy régen elfeledett mese jutott eszébe, amit édesanyja mesélt neki a hideg téli estéken.

            A szürke macska összehúzott zöld szemekkel meredten nézte a nyitott ablakot. Bent egy kerekfejű kisfiú kornyazodott és immel-ámmal végezte csak munkáját. Testvérei azonban lelkesen faragtak, csiszoltak pont úgy, ahogy az ifjú tanító mondta. Ekkor nyílt az ajtó és egy nagy bajuszú, szigorú tekintetű férfi lépett be, majd köszönés nélkül fordult a tanítóhoz.

-         Gugerák, jöjjön be kérem az irodámba!

-    Igen, uram. – felelte nem túl nagy lelkesedéssel az ifjú Gugerák (akiből később vén Gugerák lett)és a gyerekeket magukra hagyva kiment a szobából.

-       Pszt. Gyere ide! – sziszegte a macska az unatkozó kisfiúnak, ahogy az ajtót becsapta az ifjú Gugerák (akiből később vén Gugerák lett).

-         Mi van? – battyogott oda a fiú az ablakhoz kezében egy félkész faragott széklábat lóbálva.

-         Mit csinálsz? – kezdett könnyed társalgásba a kandúr.

-         Faragok.

-         Mit?

-         Széklábat.

-         Hát…elég ronda.

-         Tudom. Utálok faragni.

-         Akkor miért csinálod?

-         Mert mi bútorasztalosok vagyunk.

-         Hm…és a te bútoraidat is megveszik?!

-       Viccelsz?! – kérdezett vissza a fiú – Egy frászt! Az enyémeket gondosan elrejtem az ágy alá.

-         Jó módszer. – csettintett elismerően a macska.

-         Tudom. A nagybátyámtól, Nikolausztól tanultam. Ő is utált széklábakat faragni, játékokat jól faragott, de azért meg mindig kikapott.

-         És most mit csinál?

-    Azt nem tudom pontosan. Ritkán látom, leginkább csak nyáron. Télen mindig túl sok a dolga. Hohoho! Ezer árboc és vitorla, az ott micsoda? – kiáltott fel meglepetten a fiú és meg sem várva a választ már ugrott is ki az ablakon.

A szürke macska hangosan nyivákolva ugrott félre a fiú elől és dühösen fújt utána. Dühe azonban gyorsan elpárolgott, amint meglátta hova is rohan amaz. A kert vén diófájának legmagasabb ágán egy apró, vörös, szőrös gombolyag csüngött és kétségbeesetten nyávogott. A hős Petter von Reemerstock két ugrással ott termett, macskaügyességgel kúszott fel a diófán és óvatosan megfogta a síró kismacskát, majd szívéhez szorítva mászott le vele. A szürke kandúr nem győzte nyalogatni a vörös szőrgombolyagot, aki minduntalan kiszökött apja mancsai közül, hogy hős megmentőjének lábához bújva doromboljon. Apja hálásan nézett Pepére, s azt mondta neki:

-       Ő Cat, az én kislányom. Megmentetted az életét, örökké hálás leszek neked. Kérjél tőlem bármit!

-       Nem kell nekem semmi. Vigyázz rá, neveld fel, s ha szép nagy vörös macska lesz, eljövök érte.

Nem kellett sokat várni, a vörös kismacskából gyönyörű cica lett és Petter von Reemerstock nem tudott ellenállni a Vörös Cat szépségének.

A kikötő lassan megtelt élettel, s a vörös macska jobbnak látta, ha odébbáll. Mellső lábait kinyújtva, hátát gömbölyűre domborítva nagyot nyújtózott, majd puha léptekkel, szájában a koszos újságpapírral tovább állt. Ahogy távolodott az egyre magasabbra kúszó nap megvilágította hirtelen nyúlánk alakját, karcsú derekát és ringó csípőjét. Hosszú, göndör vörös hajzuhatagát megrázva, az apróra hajtogatott újságdarabot dekoltázsába rejtve hangtalanul haladt el a Sellőária II tatja mellett. Jól hallotta, ahogy a háta mögött a matrózok összesúgnak:

Ott megy Bíbor Katica, a Vörös Cat lánya.


Kép: http://www.artinthepicture.com/paintings/Paul_Klee/Captive/


Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés