Végül még... – Bertóti Johanna

„A kormányzó haldoklik.” Futótűzként terjedt a hír a Hortenzia-szigetcsoport lakói között. Fel is pezsdítette alaposan a lakosság fantáziáját, és egyre dagadó tömeg gyűlt össze a kormányzó hatalmas, hajóalakú, tiritarkára festett palotája előtt.

            – Te Nagylujó, felfogod-e, / Nem kell nekünk több de Grote! – skandálta a tömeg. Mindekinek elege volt a zsarnok de Grotékből, akik évtizedeken át egyébbel sem foglalkoztak, minthogy különféle nyilvántartásokat vezettek mindenről, ami a szigeten egyszer birtokolható volt. Emellett lehetetlen szabályokat vezettek be. Csak hortenzül szabad beszélni, csak hortenzül szabad olvasni, írni, gondolkodni. Az idegen hatástól óvakodni kell, nem beszélve az idegen széklábakról. Az idegeneket véletlenül sem szabad vendégként fogadni. Nem egy arra utazó vesztette el az életét a parton, és Don Martalóc (korábbi nevén Pepe) fél szeme fénye is így veszett el. Hogy most mégis köztük élt és mozgott, az a nép kegyes jóindulatának, nomeg a kormányzó betegsége körüli felbolydult helyzetnek volt köszönhető.

            A hajóformájú palota ormán kisvártatva megjelent a délceg Nagylujó. A nép, mintha megbabonázták volna, egyből elhallgatott. Nagylujó fennhangon szónokolni kezdett:

            – Hát akkor mégis ki? Ki kell nektek? Ha nem Nagylujó, a mindent tudó, Nagylujó, a mindent birtokoló? Aki megbirkózott a kibírhatatlan betolakodókkal, bármikor szükség volt bátor karokra...

            Nagylujó még sokáig sorolta az alliterációkkal és belső rímekkel cifrázott érdemeit, de már senki sem figyelt rá.

            A tömegnek megvolt a válasza Nagylujó egyébként költőinek szánt kérdésére, csak éppen a válasz alanya nem volt sehol, a mit sem sejtő Pepe, aki a szigetcsoport Szellőfok nevű kicsiny szigetén tartózkodott, és sokadik perce készült szerelmet vallani az ölében pihenő Hortensének.

            – Felcsendülnek versek, dalok, / A kedvedért költő vagyok.

            Ilyeneket dadogott, ahelyett, hogy a tárgyra tért volna. Sokáig dadogott még, hogy „hajad hullám”, meg „azúrkék szemed tenger”, amikor egyszercsak halandzsaszöveg csendült fel a közelből, és hamarosan előttük termett a hadonászó Furafaki, aki addigi mondókájának summájaként felkiáltott: 

            – Nyomász, különben végül még kolmányszó leszel!

Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/6. rész