Szemenszedett tanulság – Dávid Ádám

Vakító fényesség cikázott végig a Hortenzia-szigetcsoporton, kis híján felforralta az Ó- és Újperenciás-tenger mesebeli vizét, majd egy szempillantás alatt megolvasztotta a sarkvidékek végtelen jégtömbjeit is. Don Martalóc pillantott ilyen fényességeset épen maradt fél szemével. Ha Furafaki nem furakodik a közelébe, s nem zökkenti ki a szerelembe bódult kapitányt félszeg bóközönéből, akkor ez a vakító vízözön sem szabadul a világra. De Furafaki kotnyeleskedése miatt Pepe szónoklata is zátonyra futott, miként a Sellőária, Hortense felé vetett szenvedélyes pillantása pedig rajta kívül a földkerekségen mindenkinek elvette a szeme világát.

– Héjkás, Don Majtalóc, hát ezéjt szegődtem én magához matjóznak?! –  zsörtölődött a vaksin hunyorgó Furafaki. – Akájhogy is, vakok között félszemű a kijály – tette hozzá, és fejet hajtott a kábultan kapálózó Don Martalóc előtt. Erre a kapitány dacosan megrázta üstökösként füstölgő üstökét, és elkurjantotta magát:

– Hohohohó! Ezer kancsa és bandsza, munkára, kalózok! – azzal a keze ügyében lebegő kósza evezőlapátot kinevezte szörfdeszkának, felpattant rá, rasztáinál fogva felkapta épp elaléló sellőkedvesét, és meglovagolta a sarkvidékek felől előzúduló szökőár hullámait. Hortense tengerészkötélnek is beillő, hosszú hajtincseit hajigálta fuldokló legénysége után, és mint egy falánk medúza, aki minden karjával egyszerre tömi magát, hipp-hopp összelasszózta a bandát. Így érkeztek a de Groték hajóalakú, tiritarkára festett palotája elé, amely – ha még nem mondtuk volna – kacsalábon is forgott. Igen ám, de a cudar cunami miatt megcsúszott a kacsaláb, és palotástul, tömegestül, nagylujóstul a vízbe pottyant.

Don Martalócnak se kellett több: egy vérfagylaló „Hohohohó!”-kiáltás kíséretében a rasztalasszókkal a fedélzetre, illetve a tiritarka palotaudvarra dobálta az elvakult kalózokat. Pepe csatakiáltása futótűzként terjedt a tömegben, mindenki a lasszós felszabadítókat ünnepelte. Ezúttal nem hortenzül, hanem ki-ki a maga anyanyelvén. Kivéve persze Nagylujót, aki mozdulatlanul gubbasztott fészkében. Csak a szőrös mellkasán fityegő nyakék izgett-mozgott, mintha kutatna valakit.

Pepe egy hatalmas hullám hátán a palota tetejénél termett, és meglepetésében felkiáltott:

– Ó, szemem fénye!

De ezúttal nem a jáspistekintetű Tei Laa Liára gondolt, nem is a mellette szédelgő azúrtekintetű rasztahölgyre, hanem elveszettnek hitt fél szemére. Nem más fityegett ugyanis Nagylujó nyakában, mint a rejtélyes körülmények között felszívódott jobb szem, ami gazdája hívó szavára azonmód kiszakította magát láncai szorításából, és visszatért hozzá. Nagylujót viszont akkora lendülettel rántotta előre, hogy a szökőár utolsó hulláma magával sodorta.

– Hát így tudtál szemmel tartani, te gazember! – nézett utána Pepe mind a két szemével.

És láss csodát, a világ teremtményei abban a pillanatban visszanyerték szemük világát. Don Martalóc megtette Rapírt, hű kormányosát a kacsalábmeghajtású bárkabirodalom kormányzójának, kacsintott egy nagyot, és Hortense társaságában elszörfözött a messzeségbe. Ahogy egy csavargóhoz illik.

Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/7. rész