Oldalak

2024. augusztus 17., szombat

Németh Eszter: Zárvin Expressz

(c)Rumi Friderika


    Pöszke tanácstalanul állt a peronon. Fülére szorította a telefont, és kételkedve nézte az óráját. A biztonság kedvéért megnézte a csuklója felől is, mert bár régóta nem hordta megfordítva, de a hallottak alapján sosem lehet tudni.

    A hölgy a telefonban ugyanis azt állította, hogy a vonat, amivel Rácpácegres felé kellett volna már vagy fél órája utaznia, tíz perce volt az állomáson. Lehetett volna akár tévedés is a dologban, de az állomásnak az az egy peronja volt, amin Pöszke egyre kétségbeesettebben, már vagy egy órája álldogált. És nemhogy vonat, de még madár se járt arra. Erősen úgy tűnt, hogy a kérdéses vonat egyszerűen szublimálódott két állomás között. Esetleg láthatatlanná vált. Pöszkének ekkor már nagyjából teljesen mindegy volt, hogy szilárd vagy folyékony, esetleg légnemű állapotban van-e a vonat, netán köddé vált, bár a köd kifejezetten jól jött volna, mert a sínek felett a forróságtól rezgett a levegő. A lényeg: a vonat az volt nincs. Pont, mint a mesében. Aminek egyáltalán nem ezen a peronon kell történie, hanem az érkezési oldalon, mert Pöszke pontosan a mesébe tartott. Illetve tartott volna, ha a vonat nem játszott volna Roxfort Expresszt, és nem a Pöszke számára láthatatlan 9 és ¾-ik vágányra érkezett volna. De mivel ezt tette, Pöszke bocsánatkérő ingerültséggel megkérdezte a hölgyet, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem tehetett az egészről, hogy legalább a vonatjegy árát visszakaphatja-e. A hölgy, mivel ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, megkérdezte a jegy számát és rögvest visszautalta a pénzt. Pöszke mértékletesen örült, mert a mesébe jutás ettől nem lett egyszerűbb.

    Persze utazhatott volna két áthallással és némi vendéghellyel, de a minden hájjal megkentséghez túl meleg volt, a víz is patakokban csorgott róla, nemhogy a háj, ami maximum a darazsakat vonzotta volna, de Pöszke közlekedési eszközre vágyott, amihez a darazsak kicsinek bizonyultak.

    Végül kiderült, hogy megy busz, sőt, olcsóbb is. Már megint busz, sóhajtott és Henceboncára gondolt. Aztán még egyet sóhajtott, és telefonálni kezdett, hogy valahogy eljusson a buszhoz, mert két busszal menni a buszhoz egyszerűen nem volt ereje. Végül aztán ott állt a buszmegállóban. Dél volt, a hátán újabb izzadságpatakok csorogtak, és a busz, na az nem jött. Pöszke lábából kifutott minden erő. Hát, hogy fog ő most akkor eljutni a mesébe? Nem macska, hogy a kilenc életéből egyet utazásra áldozhasson! Pontosabban a komplikációkra. Utazni és elindulni nem, csak megérkezni szeretetett. Ekkor azonban befutott a busz. A mellette ülő, frissen egymásra talált párocska hangos flörtölésbe kezdett. Pöszke végül máshová ült. A mellette ülő hölgy ugyan telefonált, de halkan, és folyton valami Zsoltit emlegetett, de Pöszke érezte, hogy egészen biztosan nem Zsondolkodóról és a meséről van szó, mert abban a hölgy kizárólag gonosz boszorkány lehetett volna a nagyon piros mindennel, beleértve mind a három telefonja tokját és a hosszú, hegyes műkörmeit. Márpedig a hölgy egyáltalán nem tűnt se gonosznak, se boszorkánynak. És macskája sem volt. Se fekete, se piros.

    Hát jó, gondolta Pöszke, és felpakolta a fájós lábát, mert persze reggel jól ráejtette a nagyobbacska mindentudó pötyögőt a lába ujjára, ami a buszra szállás jeles alkalmára már kékült-lilálott, mint Vacskamati virága, mi több, kissé meg is feketült. Végül a busz meg Pöszke, elmacskásodott lábakkal, megérkezett a Naaaagyvárosba, ahol a földalatti zötyögővel átkavargott a másik állomásra, ahol a további zötyögőre kellett szállnia, mert Tavika már elgurult a mesébe, sőt, mire Pöszke egyáltalán elindult, mind meg is érkeztek. Közben a vonat késett. Pöszke már meg se rezzent, csak a kalapos lánnyal nevettek össze a peronon.

    Végül megérkezett a vonat, leült és kedélyesen elcsevegett a kalauzzal, aki Pöszkét az immáron mesébe illő kinézetével fesztiválózónak nézte, ő meg felpisszentette a valósággörbítő folyadék zárját, és nagyot húzott belőle. S lám csak lám, a valóság máris görbülni látszott, kilométerről kilométerre foszlott le róla a realitás. A macskákra gondolt, a macskalényű barátaira, akik pont olyan kedvesek voltak a szívének, mint a meselények, akikhez minden egyes kerékfordulattal közelebb került.

    Végül a szerelvény megállt, Tavika pedig már messziről integetett, nehogy Pöszke mégis elvesszen, mielőtt egyáltalán – és végre – megérkezhetne a mesébe. És innen már nem volt visszaút. A mese megérkezett Pöszkébe, ő pedig a zajos mesetársaságba, ahol alacsonyan röpködtek a macskalények görbe háta alatt a színes madarak, és viccbabzsákok, égő korongú napfelkelték, helytörténészek megállíthatatlan energiával, paprikáskrumplit falatozó fagylaltosok. 

    És persze meseszövegek.

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése