Oldalak

2014. február 26., szerda

Nagy Anikó Johanna és Korom Bálint (7 éves)

Korom Bálint illusztrációja
(az illusztrátornak még nincs blogja...de "ami, késik...")



Nagy Anikó Johanna: A vasfogú, csigalassú, mindent begyógyító

Fogalmam sincsen, milyen lehetek. Még sosem láttam magam. Nekem ugyanis nincsen szemem. Vicces, hogy egyesek szerint van vasfogam, pedig nincs is szám, amiben tarthatnám azt a vasfogat. Fejem sincsen, amin a szám és a szemem lehetne, és nyakam sincsen, amin a fejem ülhetne. Se testem, se lelkem, mégis ismer mindenki. Pontosabban, azt hiszik, hogy ismernek. Őrület, mi mindent beszélnek rólam. Pedig engem még soha senki nem látott, nekem elhiheted.
Van, aki azt mondja, nagyon fiatal vagyok, szinte még gyerek, másik szerint ráncos, szakállas vénség. És az tényleg igaz, hogy én már akkor is itt kószáltam, amikor még az emberek nem is léteztek, csak növények és állatok éltek a Földön. De most is itt vagyok, és holnap, meg holnapután, sőt száz, és ezer év múlva is itt találnak majd.

  Úgy hallottam, jobb vagyok, mint a legjobb orvosok, mert én minden sebet begyógyítok. Még azt is, ami nem is látszik, mert a lélek legmélyében rejtőzködik.
  Tudod, azt már régóta tudom, hogy rettentő nehéz az emberek kedvében járni. Amikor például unatkoznak, vagy olyasfélével kell foglalkozniuk, amit nem igazán szeretnek, szörnyen haragszanak rám, és azt mondják rólam, hogy csak vánszorgok, akár egy nyugdíjas csiga. Máskor meg, amikor legszívesebben röpködnének a boldogságtól, vagy számukra igen kellemes dolgokkal foglakoznak, akkor is haragszanak rám. De akkor meg azért, mert kifogásolják, hogy túl gyors vagyok. Pedig én aztán mindig egyformán haladok, nekem elhiheted.
  Erről jut eszembe, hogy egyvalamire nagyon büszke vagyok. Olyan fontosnak találnak engem itt a Földön, hogy kitaláltak egy bonyolult szerkezetet csak azért, hogy az én haladásomat mérhessék vele. Adtak neki egy szép nevet is, de arra már nem emlékszem.
  Szóval, nem mindig értem az embereket. Például, vannak, akik folyton azért sopánkodnak, hogy sosincsen nekik elég belőlem. Tegyük fel, ha egy barátjuk felhívja őket telefonon, hogy sétáljanak egyet a friss hóesésben, vagy éppen a tavaszi napsütésben, esetleg az őszi avarban, ők többnyire sajnálkozva nemet mondanak. És rendszerint arra hivatkoznak, mennyi fontos dolgot kell elintézniük, ilyen haszontalanságokra ők egyáltalán nem érnek rá. De ha hirtelen valami csoda folytán sok lesz nekik belőlem, akkor meg csak fészkelődnek, unatkoznak, nem találják a helyüket. Matatnak a telefonjukon, babrálják a számítógépüket, váltogatják a tévécsatornáikat, de egyikkel sem tudnak igazán lelkesen törődni. A vége legtöbbször az lesz, hogy valami olyan feladat után néznek, ami miatt az imént még túl elfoglaltnak érezték magukat. Hát akkor mondd meg nekem, légy szíves! Most van nekik belőlem elég, vagy nincsen?
  Tudod, néha nagyon lehangoló, hogy mi mindent képesek rám fogni. Ha teszem azt, az emberek például meglátnak egy ócska autót az út szélén rozsdásodni, vagy egy kidőlt-bedőlt falú elhagyott házat omladozni, rögtön azzal a sületlenséggel jönnek elő, hogy én mennyire eljártam felettük. Mintha bizony én csak úgy ide-oda járkálnék, ráadásul a levegőben. Mintha nekem ilyen-olyan, levegőben járkálásra alkalmatos lábam volna. Még ilyet!
Na de mindegy! Ilyen kicsiségeken nem is izgatom magam. Azt pedig, hogy milyen vagyok igazából, inkább döntsd el te, magad…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése