A szerző illusztrációja |
Durcás Dani harmadikos volt, göndör fekete hajú, izgága méregzsák, aki nem
szeretett tanulni, iskolába járni, és nagyon utált olvasni. Ki nem állhatta azt
a sok kis fekete betűt, ami a könyvek oldalait ellepte, mint egy rakás hangya.
Annál jobban szeretett verekedni,
verebeket parittyázni és focizni. Rúgni a labdát egész délután. Minden vágya
egy bőr focilabda volt, olyan, aminek a külső része 32 bőrszeletből
van kézzel összevarrva. Na, az aztán az igazi! A sárga irigység ölne meg minden
srácot a környéken miatta. Kár, hogy olyan drága. .
A horpadt ciszternákkal és málladozó kéményekkel bóbiskoló öreg sörgyár már
évek óta bezárta kapuit. Ellepte a gaz. Elrozsdásodott hátsó kapuja alól fűvel benőtt vágányok futottak
ki az útig. Egykor arra szolgáltak, hogy vagonokkal szállítsák el a sört az
üzemből. Mellette pihent csendesen egy apró temető, ahova már 30 éve nem
temettek senkit, és aminek fejfáit és sírköveit teljesen beszőtte a vadrózsa. De
hová tűnt a romos ház? Dani jobbra-balra tekintgetett, de sehol nem látta. Elindult
lassan a temető melletti kis ösvényen a Pece patak felé. A májusi nap erősen sütötte
a fejét, ezért a hársfák illatos árnyékában haladt tovább. A központból a zaj
alig ért el idáig, csak egy –egy tompa moraj és mentősziréna jelezte, hogy
él-lüktet valahol a város. Itt virágok illatoztak, madarak trilláztak,
vadgalamb búgott és méhecskék döngicséltek.
Egy lilán pompázó orgonabokor
mögött Dani végre megpillantotta a roggyant kis házat, amit szinte csak a repkény
és vadszőlő indái tartottak össze. Olyan volt mint egy kísértetház. Sehol egy
árva lélek, ha csak bent a házban nem kóborol valakinek a szelleme. Kicsit meg
is borzongott, de akkor a bőrlabdára gondolt, és bátran a tátott szájú pincelejárathoz
lépett. A csonka lépcsőkön leereszkedett a sötétbe. Az apró ablakon fény
szivárgott be, és szivárványszínűre festette a pókhálókat. A sarokban nagy, vaspántos
láda állt. A lakatot valaki leverte róla. Dani felnyitotta, és a zseblámpájával
belevilágított. Szalmán, elsárgult papírfoszlányokon és egy törött porcelán
csészén kívül semmit sem talált benne. Körüljárta a düledező épületet, és
észrevett egy csorba létrát, amin szerencsésen feljutott a padlásra, ahonnan
egyenesen a kék égboltra lehetett látni. Még jó, hogy nem esik az eső. Por volt
és egérszag. Mindenütt törött
tetőcserepek, lécdarabok és galambürülék hevert szanaszét, meg egy törött
hintaló. Az egyik sarokban egy kopott kredencet is felfedezett. Kinyitotta
nyikorgó ajtaját, és egy rózsafa ládikát talált benne, olyat, amiben emlékkönyvet
vagy ékszereket tartottak régen. Szívdobogva emelte ki, de nem tudta kinyitni.
Kulcsra volt zárva. Úgy fél kiló lehetett. Dani megrázta. Valami tompán
odaütődött a fadoboz oldalához. Izgatottan rakta a hátizsákjába. Majd otthon
kifeszíti a zárat. Tovább kutakodott, de semmi érdemleges dolgot nem talált.
Már későre járt, igyekeznie kellett haza, mert a szülei nem szerették, ha
iskola után elbóklászik.
A szobájában késsel felfeszítette a dobozon a zárat. A ládikóban egy piros,
bársonyfedelű vastag könyvet talált, aranyozott betűkkel az volt ráírva: MESÉK
- Na, ez az én szerencsém! Kincs
helyett ezt a nyavalyás tetű-betű-könyvet hoztam haza – kiabálta mérgesen Dani
- és az értékes kötetet dühösen a sarokba vágta a megunt játékai közé, éppen
akkor, amikor Lacika, az öccse belépett a szobába. .
- Mesélj nekem a csudakönyvedből valami szépet- kérte a bátyját, és felvette
a sarokból a könyvet.
- Olvasson neked a Hókuszpók – dörrent rá Dani,- majd kikapta öccse kezéből
a könyvet, és teljes erővel a falhoz vágta. Abban a pillanatban hullani kezdtek a szavak a lapok közül, és úgy
potyogtak a földre, mint az érett fekete szeder a fáról. Szétgurultak a
padlón, be az ágy alá, szekrény alá, a komód és asztal alá, meg a padló repedéseibe. És attól a
pillanattól kezdve a mi hősünkben bennrekedtek a szavak, nem tudott
megszólalni. Hiába kérdezte az édesanyja:
- Danikám, nem vagy éhes? Süssek
neked finom sonkás rántottát? Vagy palacsintát?
Dani nem felelt, csak némán tátogott. Így aztán éhen maradt.
Az iskolában nem tudott felelni, mert nem jöttek a szájára a szavak. Meg
sem tudott mukkanni. Be is írta a tanító
néni az ellenőrzőjébe, hogy Dani ma nem készült az órákra. Másnap azt is
beírta, hogy neveletlen, mert nem köszön a tanároknak és a társainak sem. Pedig
Dani köszönt volna és felelt is volna, csak nem bírta kimondani a szavakat. A
torkán csak furcsa hangok jöttek ki. Nyekegett és nyökögött, sőt mekegett, mint
a kecske. Csúfolták és ki is kacagták miatta a gyerekek. De a legnagyobb bánata
az volt, hogy nem tudta elmondani Anikónak, mennyire szereti az aranyló hosszú
haját, ahogy libeg a szélben, amikor együtt baktatnak haza az iskolából.
Nagyon meg volt ijedve ettől a furcsa helyzettől.
A szülei orvoshoz vitték. A sok doktor csak vonogatta a vállát és nem
tudtak segíteni.
Egyedül csak Dani sejtette, hogy mi lehet a baj oka. Visszaemlékezett arra a
napra, amikor a könyvet a falhoz vágta... Azóta nem tud ő beszélni. Bizony,
azóta.
Felemelte a sarokba dobott, piros fedelű meséskönyvet és kinyitotta. Igen,
jól sejtette. A könyv teljesen üres volt. Csak a fehér lapok néztek gúnyosan a
szemébe. Sehol egy hangyányi fekete betű, egy szó, egy mondat, egy cím... - Ajjaj,
mit tettem – gondolta kétségbeesetten. -
Kihulltak miattam a szavak a könyvből. Azóta nem találok szavakat, hogy
beszélhessek. Ez az én nagy büntetésem, amiért nem becsülöm meg a könyveket. - Én édes Istenem - fohászkodott magában - ha
csak egyetlen pici szavacskára rátalálok valahol, visszateszem a könyvbe és el
is olvasom. És soha többet nem csapom a könyveimet a falhoz, hanem megóvom őket még
a portól is. És kétségbeesetten keresni kezdte az eltűnt szavakat
mindenütt. Hason kúszott, mászott. A nagypapa bélyegnagyítóját is elővette és
mint Sherlock Holmes, a híres nyomozó, úgy kutatott vele izgatottan. És lassan,
lassan, kitartó keresés után megtalálta a szavakat, egyiket a másik után. Egy bélyegcsipesszel
óvatosan összeszedegette őket és visszatette a könyvbe. És csodák csodája, a
szavak abban a minutában mind a helyükre ugrottak és betöltötték a mesekönyvet.
Este, amikor Dani lefeküdt, meggyújtotta az elefántos lámpáját, kinyitotta a
piros könyvet és olvasni kezdett. Egy pillanat alatt elmerült a mesék
világában. Járt az Üveghegyeken is túl,
hófehér táltos paripán átrepülte az Óperenciás tengert, levágta három sárkány
huszonegy fejét, kiszabadította az elrabolt királykisasszonyokat Hétmérföldes csizmájában két másodperc alatt
bejárta a föld csodálatos tájait, megcsókolta az alvó Csipkerózsikát,
találkozott a tündérekkel, az óriásokkal és a törpékkel, életre keltette Hófehérkét. Jancsit és Juliskát kivezette az erdőből, és
Hamupipőkét megszabadította a gonosz mostoha nővéreitől. Segített a bajba jutottakon,
megosztotta uzsonnáját az éhezőkkel, és mire a könyv végére ért, előtörtek
Daniból a szavak. És csak beszélt, beszélt, mesélt csengő hangon három napon és
három éjjelen át az öccsének. Mindenki összeszaladt a házban, és szájtátva
hallgatták, hogy milyen szépen és bölcsen beszél ez a durcás, buta méregzsák,
aki azelőtt alig tudott kinyögni egy ép mondatot. És Dani is örült, mert érezte, hogy valami
megváltozott benne, minden értelmet kapott, szebb lett a világ körülötte, és
boldogság járta át a szívét, mert tudta, hogy a szavakban rátalált a világ
legcsodálatosabb kincsére.
Nagyvárad, 2013. május 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése