Lakner Zsuzsa kollázsa. Kollázsblogja itt található. |
Leszállt az éj, gyorsan jött ma a sötétség, s
hamarost lett öregeste a szobában. Mámi nem tudta pontosan megítélni, rossz
volt a szeme, pedig szűkítette is, hogy jobban lásson. Lassan forgatta a fejét,
karmos végű, tapadókorongos lábaival óvatosan araszolt előre a szűk résben, a
Révai Nagylexikonban. Ez volt a kedvenc könyve, dohos lapjai között érezte
igazán otthon magát. Lassan két éve már, hogy beleköltözött, ismerte minden
egyes oldalát. Bár éhes volt, tápcsatornája már majdnem teljesen kiürült, azért
egy kis időre megállt az 135. oldalon, s álmodozva gondolt arra a meleg, nyári
estére.
Mámi
fátyolos, könnybe lábadt tekintettel emlékezett vissza arra az estére, majd
bicegve tett néhány lépést. Ízelt lábait húzta már a csúz, s köhögött is, meg vért
köpött. Csóválta is a fejét: „ej, Mámi, bolond vénasszony, hát hogy
pazarolhatod azt a drága nedűt?!” Közben éjfélt ütött a kakukkos óra, s a
fakakukk fáradtan vánszorgott ki az ajtaja elé, halk, recsegő „kukukk, kukukk”
telt csak ki belőle. Máminak azonban ez is elég volt, hogy megrázva magát
ráncos testét kihúzza, szívókorongját, s tisztességben megőszült, büszke, öreg
fejét előreszegve elinduljon az éjszakába. Bélus, a legidősebb fia, tartotta a
Lexikon nehéz, szakadozott fedelét, míg leugrott a padlóra. Mielőtt elindult
volna a hálószoba felé, visszaszólt: „indíjjad a többieket is! Mingyá’
hajnalodik, s oszt éhen ne maradjatok nekem!” Bélus, csak kurtát bólintott,
mivel szűkszavú egy poloska volt, ágyi poloskákhoz mérten tán túl szűkszavú is.
Mikor még kicsinyke volt, aggódott is az anyja, hogy baja van ennek a
gyereknek, s vitte a szomszédékho’, a professzorék lakásába, mert ott lakott a
Nagy Tudású Minden Ágyi Poloskák Atyja, az ősz, öreg bölcs Poldi. Poldi
megtapogatta a kis Bélust, megforgatta, kicsit meg is nyalogatta, aztán csak
annyit mondott: „ilyen egy fajta!” Mámi ekkor megnyugodott, s a Bélussal nem is
volt soha gond, hallgatott rá mindenki, főleg, mikor csak némán nézett, s
szavát se lehetett venni. Most is az intésére elindult az egész népes
nagycsalád, ki erre, ki arra. Bélus egy darabig számolta őket, aztán csak
legyintett: „annyi, amennyi! Osztán majd visszajön valamennyi!”
Az ember nyugtalanul aludt már napok óta, sőt
hónapok óta. De most, hogy így félálomban vakarózott, be kellett magának
vallani: évek óta. Ez az átkozott vakaródzás, csak ez ne lenne! Egyre jobban
kínozta, s testén egyre több volt a piros folt. Volt már orvosnál, többnél is.
Az egyik azt mondta, a kemény víztől van, az szárítja a bőrét, a másik szerint a
tojás az oka. Így először a fürdésről szokott le, aztán a tojásról. S utána
sorban mind a többiről: a tejről, a lisztről, a keményítőkről, az E123-ról, az
E34-ről, az E627-ről, majd a kukoricáról, a szójáról, az árpáról, a komlóról
(ez utóbbit nagyon bánta, mert a kedvence volt a sör). S végül nem maradt már
neki semmi más, csak a kadarka. Az asszony közben mosószert váltott, meg
tusfürdőt és aztán öblítőt is. Vett sok kenceficét, s kente az aloe verát is
kilószám az urára. Semmit sem ért! A sok orvos se tudta megmondani, hogy mitől
a piros folt, a vakarás! Ment aztán a
vajákos asszonyokhoz is, de hiába. „Jaj, de viszket, az Istenadta!” – ült fel
nagyot nyögve az ágyon, s kaparta, amíg a vér nem serkent már. Kín öntötte el
arcát, s szeme, a tehetetlenség okozta dühtől könnyben úszott. Ekkor
pillantotta meg az ágy végében az öreg poloskát, aki mereven nézte őt. Mámi
bólintott egy aprót, s halk, öreges hangon csak annyit mondott:
„De nagy mulya vagy, te
ember!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése