 |
| (c)Szüdi János |
Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa.
Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.
– Ez egy katyvasz – vágtam vissza a Nagyszederfának.
– Mi baj vele? – kérdezett vissza.
– Kezdjük azzal, hogy a kedves öreg varázsló szomszédom egész biztosan valami szerelmi hókuszpókuszt szórna a boltos Marika nénire, aki hozzá költözne, feladná a boltját és többé nem kapnék tőle ajándék túró rudit.
– Hát a többi?
– A ráncos, kopasz koboldfőnököm nem érné fel a pénztárat a bankban.
– Hát az meg miért baj?
– Ezt még kérdezned kell? Létrára kell állnia, mikor be akarja tenni a pénzét. Leesne és eltörné a kezét, hogy aztán nem bírná egymaga számolgatni a vagyonát. Nekem kellene lapozgatnom a bankókat, amitől megfájdulnának az ujjaim, és hetekig nem tudnék hegedülni. Talán ezt akarod?
– Na és a jegyellenőr?
– Jaj, te Nagyszederfa, hogy neked mindent el kell magyarázni! Ha a jegyvizsgáló daliás hőssé változna, lóháton akarna felszállni a villamosra. A ló kígyónak hinné az óvodások lógó cipőfűzőit, amitől annyira megrémülne, hogy ijedtében szamárnak képzelné magát, és egy nagyot iázna. Ez teljesen összezavarná a gyerekeket, akik soha többet nem élveznék az állatkertet. Látod, Nagyszederfa? Nem érdemes keverni a mesét a valósággal – mondtam kioktató hangon.
– Hmm – felelte, és gondolkodóba esett. Bevallom, elég büszke voltam magamra, hogy ilyen jól el tudtam magyarázni a problémát, és örültem, hogy töprengésre bírtam. Azt mondják, háromszáz év felett már nem érdemes leállni vitatkozni egy fával, de ez egész értelmes példánynak tűnik.
– Mit szólnál akkor, ha nem őket írnád mesévé, hanem magadat? – veti fel.
Már most érzem, hogy valami tipikus Nagyszederfás butaságról akar már megint meggyőzni, ennyi erővel a porszívóügynök szomszédom termékbemutatóját is hallgathatnám. De azért belemegyek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezek vissza.
– Te már mesehőssé váltál, mióta itt vagy. Mi lenne, ha mesehősként is térnél vissza a valóságba?
Ezen elmorfondíroztam. Lehetnék a legkisebb királylány, aki a történet végén elnyeri jutalmát. Vagy a jóságos tündérkeresztanya, aki mindenkinek szebbé teszi az életét. Esetleg a kedves és szerény parasztlány, akinek még az állatok és a virágok is megszólalnak. Egészen magával ragadtak ezek a képek, és már nem is tűnt olyan szörnyűnek a hazatérés gondolata.
– Tudod mit Nagyszederfa? Nem is vagy te olyan buta!
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése