 |
| (c)Takács Viktória |
− Kapitány úr, süllyed a kert! – mennydörögte a reggelbe egy öblös férfihang.
− Hűha, Berzsián! Még megfúlnak a koboldjaim! – mászott elő egy vörös lobonc a takarók alól.
Klopédia sebtében magára kapta a kanárisárga gumicsizmát, és fürdőköpenyesen, nagy, szivárványszínű esernyőjével kiviharzott az esőbe.
Szó, ami szó, szomorú látványt nyújtott odakint a világ!
A koboldok tánctere valóságos tengerré lett. A süngarázst és a békamenedéket elöntötte a víz. A poszméhek kis kaptárja óceánjáró hajóvá változott. A szegény sünök a farakás tetejére kapaszkodtak. Még a cinegék is aggódva kémleltek lefelé a cseresznyefán függő odújukból.
Na és a koboldok! Uram fia! Klopédia koboldjai nem jutottak el a cseresznyefáig, olyan hirtelen szakadt le az ég. Egy termetes rozmaring ágaiba kapaszkodtak reményveszetten, mi közben csapkodta őket az eső.
Ebben a válságos pillanatban megjelent a teraszon egy szál gatyában Berzsián, végignézett a rommá ázott mindenségen, és elkiáltotta magát:
− Azt a fűzfán fütyülő réz…!
− Ne, csak ezt ne! – fojtotta bele a szót élete párjába Klopédia. – Még pont a rézangyalaid hiányoznak ebből a katasztrófából! Inkább segíts, és főzzél forró kakaót, amíg megmentem a legénységem!
Klopédia halált megvető bátorsággal odacuppogott a bokáig érő vízben a rozmaringbokorhoz, és egyenként a fürdőköpenye zsebébe szedegette a pórul járt, lila emberkéket.
− Semmi baj barátaim, semmi baj, mindjárt minden rendben lesz! Fránya felhőszakadás! Mindenki megvan? Szöcske, Borzas, Füzike… − vette számba a hajótörötteket. – Hol van Zsálya? Hova lettél, Zsálya…! Nem láttátok, Borzas?
− Segítség! – kiabált egy vékony hangocska. Zsálya, a koboldlány nem mászott fel a rozmaringra a többiekkel, mert egy éti csigát próbált megmenteni. Most is a csigát szorította a hóna alá, miközben egy spenótszárba kapaszkodott.
− Kitartás, jövök! – kiabálta Klopédia. Odaevickélt a valaha volt spenótágyás romjaihoz, és csigástul megmentette Zsályát is.
− Phű! – fújta ki magát aztán, és mint egy győztes hadvezér, diadalmas léptekkel visszavonult a házba, ahol már Berzsián várta is őket a forró kakaóval és koboldnyi száraz törülközőkkel.
− De jól jönne nekünk ez a sok víz úgy egy hónap múlva! Vagy legalább a fele! – kavargatta elgondolkozva a kakaóját egy nagy karosszékben ülve, asztalra tett mezítlábaival Klopédia. – Mert akkor meg majd jön a nagy, fene szárazság.
− Klímaváltozás van! – kommentálta Berzsián. – Írhatnék róla verset, de az az igazság, nem igazán találtam rímet hozzá, meg aligha segítene a helyzeten.
− A vers itt most nem segít, édes szívem – hagyta rá Klopédia, habár még harminc év után sem unt rá a költő művészetére, talán ettől is működött olyan jól a kapcsolatuk. − Hanem nézzed, szívem, itt azt írja a kerületi újság, hogy Kőbányán esőkertekre lehet pályázni magánszemélyeknek!
− Nincs már így is éppen elég eső abban a kertben? – csodálkozott a költő.
− De van, de ez éppen jó nekünk! Az esőkert egy olyan kis sarok a kertben, ami elnyeli a plusz vizet, speciális talaj és növények segítségével! Épp megfelelő helye is lenne ott… a tulipánok helyén!
− Pont a tulipánok helyén?! – jajdult fel Berzsián. – Hiszen épp az a kedvencem. És különben is, mivel kínáljuk Dideki kutyáját, ha erre járnak? Büdöskével talán?!
− Semmi baja nem lesz a tulipánjaidnak, úgyis át kell ültetni őket néha, áttesszük őket oda a kerítés mellé. Gyere, inkább menjünk az önkormányzatba megkérvényezni ezt a pályázatot!
Klopédia, ha valamit egyszer a fejébe vett, nem sokat lacafacázott. Bevágta magát az öreg, piros wartburgba, amit még idősebb Zsebenci Ferenctől örökölt, Berzsián is becsüccsent melléje. Csak a koboldok maradtak otthon, még nem heverték ki a nagy megrázkódtatást.
− Vigyázz, vigyázz, felfröccsen a víz a motorházra, aztán lerobbanunk! Ezen a lejtős utcán mindig megáll a víz – aggódott Berzsián, de Klopédia nem volt óvatos sofőr. Valahogy mégis megérkeztek. Megkérvényezték.
Egy hét múlva jöttek is a kertészek. Ástak, talajt cseréltek, ültettek. A koboldok kíváncsian bámulták őket a rozmaringbokor ágai közül.
− Ezekért a nyamvadt gazokért lakoltattuk ki a tulipánokat?! – nézett végig a kész művön csalódottan Berzsián.
− Ezekért, csak várd meg az esőt! – nyugtatta magabiztosan Klopédia.
Az esőre pedig nem sokat kellett várni. Június közepén szürke fellegek tornyosultak Kőbánya felett. Órákon át ömlött a víz. De az esőkert vitézül nyelte, sem a sünlakot, sem a koboldok táncterét nem öntötte el többé. De még a kocsiúton sem maradtak gyanús pocsolyák.
− Juhú! – örültek a koboldok.
Hanem akkor még jobban örültek, amikor eljött a július, az augusztus, és amikor mindenhol porzottak a kertek a szárazságtól, itt mégis kellemes, üde zöld volt minden és friss, nedves maradt a levegő.
− Boszorkány a feleséged, Berzsián! – mondta irigykedve egy szárazságtól tikkadt szomszéd.
− Boszorkány ám, de jóféle! – válaszolta vidoran a költő, és el is indult verset írni a szerelemről, meg a jóféle boszorkányról.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése