 |
| Illusztráció: Miklós Rita |
Afrikában, a Nílushoz közel volt egy kis falu. Nádfedelű, kerek agyagkunyhókban laktak ott az emberek. Az egyik tarkára festett házban élt egy idős asszony, Manaté. Barna arca kerek volt, mint egy alma, homloka ráncokkal barázdált. Mezítláb járt, bő ruhában, és a fején színes kendőből kötött turbánt viselt. Az asszony reggeltől estig énekelt. Vidám dalokat, elringatókat, vigasztalókat és varázslatosakat, mert Manaté gyógyító volt. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, hozzá fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amellyel segíteni lehetett.
Egyszer egy Hiszu nevű kisfiúhoz hívták. Hiszu fürge volt, mint a gyík és erős, mint az orrszarvú, mégis csak a kunyhójuk közelében játszott, mert vakon született. Manaté lila és sárga virágokból készült főzettel borogatta a gyerek szemét, és különös éneket dúdolt, amíg Hiszu előtt meg nem elevenedett a világ: a vöröses föld, a girbegurba fák, a tarka ruhás, barna bőrű emberek.
A vajákos asszonyt gyakran hívták olyan betegekhez, akik már nem tudtak lábra állni. Manaté szívesen segített bárkin, de ahogy teltek az évek, egyre lassabban, egyre nagyobb fáradsággal jutott csak el a betegekhez. Egy napon úgy érezte, hogy az ereje a végét járja. Göcsörtös botjára támaszkodva, remegő térddel araszot le a Nílus partjára, hogy, a hűs víz mellett megpihenjen.
Egyszer csak kedves, tisztán csengő hangot hallott.
– Mitől vagy olyan bánatos, Manaté?
Az asszony felkapta a fejét, körülnézett, de senkit sem látott.
– Ki szól hozzám? – kérdezte megilletődve.
– Anuket vagyok, a Nílus istennője.
– Ó, hatalmas istennő! Ahogy öregszem, elhagy az erőm. Gyógyítani még tudok, de már nehezemre esik eljutni a betegekhez. Hogyan segíthetnék nekik?
– Ismerem jóságodat, Manaté, ezért megajándékozlak. Ha messzi földre indulsz, kiáltsd azt, hogy „Anuket, küldd el a szekered!”, és a szekér ott áll majd a házad előtt.
Manaté megköszönte az ajándékot, és hazatért a kunyhójába. Másnap reggel a kunyhója előtt üldögélt és a kásáját kanalazta, amikor a távolban nyurga alak tűnt fel. Szélsebesen futott, porfelhő szállt a nyomában. Az asszony házánál állt meg, levegő után kapkodva szólította meg a gyógyítót:
– A szomszéd faluból jövök. Gyere gyorsan, a nővéremet kígyó marta meg!
Manaté felállt, bevitte a házba a tálkát és a kanalat. Magához vette gyógyfüves kosarát, majd a kiállt a kunyhója elé és felkiáltott:
– Anuket, küldd el a szekered!
Abban a pillanatban, ahogy kimondta, egy egyszerű kordé gurult a háza elé, melybe két víziló volt befogva.
A futár szörnyülködve nézte :
– Miféle szekér ez? Még gyalog is gyorsabban odaérünk!
De Manaté csak mosolygott, mert tudta, hogy a különös szekér az istennő ajándéka. Fölült a kordéra és intett a fiúnak is, hogy üljön mellé. A vízilovak maguktól elindultak, még az irányt sem kellett nekik mutatni. Néhány perc sem telt belé, máris odaértek. A szomszéd faluban először megrettentek a csörtető vízilovak láttán, de amikor megpillantották a szekéren Manatét, rögtön megnyugodtak.
Nimu, akit kígyó mart meg, a földön feküdt, arca sápadt volt, keze jéghideg. Már alig pihegett. Manaté végigsimította forró tenyerével a lány homlokát és azt mondta neki:
– Ne félj, még időben érkeztem. Meggyógyítalak!
Nimuék kunyhója mellett égett a tűz, nyárson húst sütöttek rajta, de már itt-ott megégett, mert a nagy baj miatt elfelejtkeztek róla. Most levették a nyársat, és a félrekotort parázsba köveket tettek, hogy Manaté arra állíthassa az edénykéjét. Az asszony gyógynövényeket szórt bele, vízzel felöntötte és varázsos dallamot dúdolva kevergette egy ideig. Nimut eközben legyezték és énekeltek neki. Mikor a főzet elkészült, Manaté egy kis cseréptálba öntött belőle, néhány csepp olajat kevert el benne. Megkeverte háromszor balra, háromszor jobbra, majd a fiú segítségével felültette Nimut és kortyról kortyra megitatta vele. A lány először elernyedt öccse karjában, aztán az arcába kezdett visszatérni a szín, keze felmelegedett és kinyitotta a szemét. A kígyóméreg nem bántotta tovább a testét.
– Köszönöm, hogy megmentetted a lányomat! – hálálkodott Nimu anyja, és egy nagy kosár gyümölcsöt adott Manaténak.
Attól kezdve a gyógyító asszonyt Anuket szekere vitte mindenhová. Élete végéig még sok beteg és szegény emberen segített. Mikor már olyan öreg lett, hogy a varázsénekeit is csak suttogva tudta elmormolni, azt kérte a falubeliektől, hogy ha meghal, hívják a szekeret és tegyék fel rá. Egy holdfényes éjszakán végül örökre elszenderült.
Hiszu találta meg reggel, mikor friss vizet vitt neki. Sok év telt el, mióta Manaté visszaadta a látását, Hiszu már szinte felnőtt lett és sokat segített az idős gyógyító asszonynak, apránként mindent eltanult tőle. Most is tudta, mit kell tennie. Kiállt a kunyhó elé és felkiáltott:
– Anuket, küldd el a szekered!
És Anuket istennő utoljára is elküldte víziló vontatta szekerét Manatéért, hogy azon vigye el a jóságos asszonyt a holtak birodalmába. Azóta mondják az emberek, ha egy pár szűk keréknyomot látnak a sivatag homokjában, közötte hatalmas, lábnyomokkal:
– Nézzétek, erre ment a boszorkányszekér!
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése