 |
| Illusztráció: Krolikowski L. Lilian |
Valahol messze, egy fellegtorlasztó hegy magasán, ahová még a legerősebb sas se röpül föl egykönnyen, van egy nagy, sziklás fennsík. Beszélik, hogy csak az tud oda oda följutni, akinek a szívében bátorság lakik, és ha a fennsíkon elég nagyot ugrik, megérintheti a csillagokat.
De főképp arról nevezetes ez a sík, hogy áll rajta egy óriási istálló. Cölöpjei aranyoszlopok, hídlásai ezüstgerendák, a jászlakban csillagszéna az eledel, a vájúkban meg holdvíz az ital. Ebben az istállóban élnek a régi királyok lovai. Itt lakik minden harci mén, versenyló, meg táltos paripa, aki az emberek világában már elvégezte szolgálatát. Szabadon vágtáznak az ég alatt, ropogtatják a kövek közt sarjadó selyemfüvet, vagy épp bent az istállóban a csillagszénát, szürcsölik a finom holdvizet. Bolha, bögöly sose bántja őket. Ez az ő birodalmuk. Legjobban a régi, nagy idők dicső tetteiről szeretnek beszélgetni, és azon versengenek, melyikük tud csudásabb történetet elmesélni. Ezen az estén is így történt.
– Emlékszem, mikor Nimród király az én hátamon vadászott! – dicsekedett a hatalmas, fekete ló. – Hosszú hetekig követtük földön és égen a tűzsárkányok nyomát, városevő sivatagi rémek levágott fejét akasztottuk a nyergem mellé, és amikor Nimród megfeszítette hatalmas íját, még ugrás közben is képes voltam megállni, hogy pontosan megcélozhassa a rettentő medvekrokodilt. Egyből szíven is lőtte, alig fért a hátamra a dög!
 |
| Illusztráció: Bocskai-Világos Janka |
– Emlékszem, mikor Nagy Sándorral a hátamon vágtattam a csatába – büszkélkedett az izmos, sárga ló –, és olyan gyorsan száguldottunk, hogy patkóm nyomán lángolt a mező, erre az ellenséges katonák szandálja kigyulladt, és ez úgy elterelte a figyelmüket, hogy észre se vették, mikor Nagy Sándor levágta a fejüket!
 |
| Illusztráció: Horváth Lili |
– Emlékszem, mikor Mindenlátó Mezozoász királlyal a hátamon űztük a kikeleti fényt a Holdtól a Tejútig – idézte föl egy selyemsörényű, deres ló –, a fénynél is sebesebb vágtában szelve át a világegyetem legsötétebb árkait, és végül azt is utólértük, akit nem akartunk!
 |
| Illusztráció: Bocskai-Világos Janka |
Így emlékeztek, dicsekedtek, büszkélkedtek egymásnak a régi királyok lovai. És ahogy beleélték magukat emlékeikbe, úgy nyihogtak egyre hangosabban, úgy rugdostak egyre hevesebben az aranyoszlopos istállóban. Egyszer csak, mikor már akkora volt a hangzavar, hogy az ágyúdörgést se lehetett volna meghallani, elősántikált egy kis, fakó gebe, akinek tűz volt a száján:
– Emlékszem, mikor hősi tetteiteket mindnyájan megcselekedtétek. Emlékszem azokra is, akik királyokként lovagoltak meg titeket. És az én emlékezetem viszi el a ti meséiteket mindenki fülébe az emberek világában, mert én vagyok az emlékezet lova, a vágtató képzelet paripája. Szájam tüzes, mert parazsat ettem, léptem sebes, vágtám a gondolat, és mindannyiótok története az én hátamon nyargal az örökkévalóságba.
 |
| Illusztráció: Deutsch Emma és Deutsch Samu |
Így szólt a kis, fakó táltos, akinek tűz volt a száján. És akkor a sok királyi mén, csataló, versenyló, és táltos paripa mind csöndben fejet hajtott előtte, hisz tudták: mindannyiuk közül ő a leghatalmasabb.
Miután pedig ebben ilyen szépen megegyeztek, vígan hozzálláttak a vacsorához. Csak úgy ropogott a foguk alatt a széna! Azt beszélik: némelyik a csillagokba is beleharapott olykor. Azóta is csorbák arrafelé a csillagok.
Szerkesztette: Majoros Nóra
A szakkörös gyerekek témavezetője: Szabó Imola Julianna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése