 |
| (c) Takács Viktória |
Akárha török háremhölgy
nevét őrizné Ada Kaleh,
legendák rejtelmes szigete,
sziréndalra sóvárgó hajósok
képzeletétől körbefonva.
Sóhajtásnyi idő alatt nyargalt
át rajta a szél, fürösztötték
habok évszázadok óta,
rejtette köd, folyami homály,
minaretjéből visszhangzott
ugyanaz a nóta: lallaaa, lallaaaa… –
dicsőítették lakói ekképp az urat,
hímeztek cifra köntösöket,
sodortak aromás dohányt,
futtattak kőházak falára
repkényt, borostyánt, bogarat,
utcáit nyaranta hevítette a nap,
füge és gránátalma mézelt
gondozott kertjeiben,
s amint leszállt az est, a folyóvíz
kóbor lelkek panaszait locsogta
kikötők halászbárkáinak.
Költők énekelnek meg efféle
titkot, nyugalmat, füttyöt, madarat,
festők visznek fel vásznukra
ennyi színt, vibráló formát,
türkizzel dúsított aranyat,
mesemondók szövik történeteikbe
hírét e paradicsomi létezésnek,
míg el nem apad az ihlet forrása.
Szomjas az áradó Duna,
éhes az áradó Duna,
felfal és elnyel falat, utcát, házakat,
mi fent volt, lentté válik,
müezzin helyett a mélység orgonája
ébreszti álmukból a kertek
almafáit, babérbokrot, szőlőt
többé nem termő tőkéket,
feneketlen kutat, lépcsőt,
főtéren veszteglő padokat,
hínár ölel díszes vaskaput,
fakupákban kagylók tenyésznek,
hullámok koptatnak háztetőket,
kovácsolt cégéreken öles iszap.
Az emlékek beférnek néhány ládikába.
Hogy sziget állt ott egykor,
ahol ma örvények keringnek,
csak a szél meséli, vagy kósza tajték,
ami a partoldalban néha kicsap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése