Várfalvy Emőke: Eugénia

Mondd csak, te láttál már gombakalap alatt lila macskát Luca napján?
Hogy tehénből láttál már lilát csokoládépapíron? Az is valami. Talán még szerencsét is hoz, ha nem egyben eszed meg. Na, nem a tehenet. A csokoládét.

Én is csokoládéra vágytam azon a napon, mikor a lila macskával találkoztam. Na, nem lila tehenesre, hanem zöld bocisra. Persze, olyat sem árultak a nagymamáéknál. Náluk a faluban csak kicsi bolt volt,abban pedig kicsi csokoládé. Olyan kicsi, hogy össze kell keverni margarinnal, aztán vézna kekszek közé dugni, hogy az ember egyáltalán észrevegye. 

–Eugénia – adta a kezembe a nagymama.

Én pedig néztem a pici csokoládét a vézna kekszek között s csodálkoztam, miért van egy ilyen szegény kis édességnek olyan neve, mint egy tündérnek. Nem is mertem beleharapni, mert az ember mégsem fal fel egy tündért, akármennyire is csokoládé formája van.

–Hazaviszem – mondtam nagymamának, aki nem vitatkozott. Nem szokása.

A Luca nap a legsötétebb napok egyike az évben. Ilyenkor már három órakor elkezd a nap lefelé gyalogolni az égről és négy óra körül már egészen sötét van. 

– Azért világítunk a gyertyával a koszorún – magyarázta nagymama –, hogy visszacsalogassuk a fényt a világba. Persze, arra még sokat kell várni. Addig itt sertepertélnek a boszorkányok.
Előtte nem hallottam boszorkányokról. Na jó, valami rémlett egyről, aki be akarta tenni a Jancsit meg a Juliskát a kemencébe. 

Nagymama elmondta, hogy a boszorkányok nagyon szeretik a Luca napot, mert a sötétben lehet a legjobban rosszalkodni. Elcsenni azokat a dolgokat, amiket valakinek kölcsönadunk. Bevarrni a tyúkok fenekét, hogy ne tudjanak tojást tojni, vagy egész éjszaka seprűn nyargalászni, hogy senki se tudjon aludni a faluban.
Épp azt kezdte magyarázni, hogy hány fej fokhagymát kell megpucolnunk az esti krémleveshez, amikor megláttam a hatalmas kalapos gombát.

–Őzláb – mondta nagymama.
–Eugénia, Eugénia, Eugénia – hallatszott nyávogó hang a gomba alól. 

A zsebemhez kaptam. Éreztem, hogy benne lapul a csokoládés keksz. De ki akarja tőlem megszerezni? 

– Eugénia – lépett elő nyávogva a gomba alól egy cica. Nem hittem a szememnek. Lila volt. Egészen lila.
– Nocsak – mondta nagymama, mire a cica megindult felém, aztán a lábamhoz dörgölőzött.
– Eugénia, Eugénia – nyávogta kitartóan.

Nagymama megfogta a kezem és húzni kezdett. Hazaindultunk. A cicával a nyomunkban.
– Eugénia, Eugénia – ismételgette. 

Mikor hazaértünk nagymama kulcsra zárta a kaput. Pont a cica orra előtt. Én ellenkezezni akartam, de valahogy nem jött hang a torkomba. Bementünk a házba és nekiláttunk a fokhagymapucolásnak. Olyan szaga lett a kezemnek, mint apa kedvenc ételének. Azt mindig a nagymama hozza. Most már tudom, hogy azért, mert neki van a legtöbb fokhagymája azok közül, akiket ismerek. A fokhagymák után nagymama elővett egy kis zsákot a kamrából. 

– Eriggy ki és hozd be a szép cserepet az ablakpárkányról! Csak óvatosan, mert meg van töltve földdel! Beletesszük a Luca búzát. 

Mikor kiléptem a ház ajtaján, úgy éreztem, valami puhára lépek. Fel is kaptam a lábam.
– Eugénia – bámult rám a cica, aki addig a lábtörlőrongyon kuporgott a hidegben. Nem tudtam, mit csináljak. Eszembe jutottak a boszorkányok és az, hogy a nagymama bezárta a kaput, a macska mégis itt van. Kicsit féltem, de elindultam a cserepet keresni.

Míg megtaláltam az ablakpárkányon, végig csak ezt hallottam:
– Eugénia, Eugénia.
– Egy simogatásból nem lesz baj – gondoltam és leguggoltam a cicához. Barátságosan dörgölőzött a fokhagyma szagú kezemhez. Aztán mikor felegyenesedtem egyszer csak beleakasztotta a körmeit a melegítőmbe és mászni kezdett fel a lábamon.
– Nagymama! – kiabáltam rémülten és berohantam az ajtón.
– Ejnye, te! – hámozta le a pulóverem kapucnijáról a kis állatot nagymama, jól megnézte, aztán belerakta egy hímzett párnával bélelt kosárba – Hát a fokhagyma sem rémít meg, boszorkány!

Ekkor lépett be a konyhaajtón anyukám:
– Eugénia?! Hát itt vagy! – kiáltott fel és odarohant a kiscicához, aki olyan, volt, mintha mindig is nálunk lakott volna. Miután alaposan megsimogatta, asztalhoz ültünk. Lekváros gombócot ettünk, ami nagymama szerint egyszer azt is elárulhatja majd, mi lesz a férjem neve. Most viszont anya és a nagymama árult el egy titkot arról, hogyan találkozott kislány korában ő is Eugéniával, a lila cicával.
– Az én édesanyámnak is volt egy, s az övének is. Ebben a házban minden első szülött lánygyerek mellé odaszegődik egy jó boszorkány, vagyis egy Eugénia. Persze óvatosnak kell lenni, mert Luca napján sok rossz boszorka is settenkedik erre. Onnan lehet felismerni őket, hogy azok irtóznak a fokhagymától. Míg a jó boszorkák velünk élnek, minden karácsonyunk boldog. Nincs szálka a halászlében, sosem reped ki a bejgli és az angyalok is mindig be tudnak repülni az ablakon a karácsonyfával meg az ajándékokkal.
– És a csokoládéba mártott szaloncukorral – tette hozzá anyukám, miközben megsimogatta Eugéniát, aki a mese alatt elaludt az ölemben.

Takács Viki illusztrációja