Dér Adrienn: A péntek 13-ákat megelőző keddek

 Kevesen tudják, hogy a péntek 13-ákat megelőző keddek sokkal veszélyesebbek, mint a rettegett péntek 13-ák. Halgatagkúton azonban nagyon is tisztában vannak ezzel. Az ott lakók más babonákban egyáltalán nem hisznek, ebben viszont nagyon. Éppen ezért legszívesebben már hétfőn csütörtököt mondanának… akarom mondani, szerdát. De mivel ezt nem tehetik meg, hogy elkerüljék a bajt, kimennek a közeli éjszínkék vizű tóhoz. Létezik ugyanis egy legenda, miszerint ha kifogod belőle a boszorkányhalat, az átugraszt téged a baljós keddről a gondtalan szerdára. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik. A tóban tudniillik rengeteg hal él. Évről évre több. Sőt, a számuk a péntek 13-ákat megelőző keddekkel növekszik. A lakók száma pedig ezzel arányosan csökken. Ennek senki sem tudja az okát. Feltehetőleg a félelem űzi el őket, mert rettentően nehéz elviselni a nyomást, amit egy ilyen péntek 13-a előtti kedd okoz. Ráadásul kettő, vagy akár három is lehet belőle egy évben!

De nézzük meg, hogyan is telik egy átlagos péntek 13-a előtti keddet megelőző hétfő egy teljesen átlagos lakos számára. Vegyük például Sügérfarki Uszkányt. Ő pontyosan… izé, pontosan a legutóbbi ilyen hétfőn látogatott el a tóhoz. Előtte persze gondosan felkészült rá, vagyis elhatározta, hogy most először megpróbálja a lehetetlent. Ezt a faluban sétálgatva döntötte el, amikor egyik elintéznivalójától a másikhoz igyekezett. Közben elhaladt előtte egy rózsaszínű kutya – rossz ómen. Majd ő maga bújt át egy bolti cégér alatt – határozottan kedvezőtlen jel. De hát mit lehet tenni, ez Halgatagkút, az ilyesmi itt elkerülhetetlen – vagy inkább kikerülhetetlen.

Este végre főhősünk eljutott az éjszínkék vizű tóhoz. Türelmesen kivárta a sorát. Mikor már csak mindössze hét fő állt előtte, félő volt, hogy átcsúszik a hétfő a borzalmas keddbe, de szerencsére a sor gyorsan lefutott. Kapás nélkül. Legalábbis egyik halon sem volt boszorkánysüveg – az ugyanis a boszorkányhal ismertetőjegye: egy uszony nőtt a feje búbjára. Amikor Uszkány végre sorra került, előkészítette a csapóajtós ketrecet, amit külön erre a célra eszkábált, teletömte minden jóval, és belemerítette a tóba. És mit ad a szerencsétlenség-elkerülés istene? Kifogta a boszorkányhalat! Éjfél előtt két perccel!

Ám csak most jött a neheze. Ugyanis ahhoz, hogy a boszorkányhal átugrasszon a balsorsú keddről a gondtalan szerdára, teljesítened kell egy kívánságát, amire ha nem vagy képes… nos, hát, átok sújt. Meg akkor is, ha nem a megfelelő halat fogod ki a tóból. De hát ezzel jár ez a dolog.
A hal azonban mélyen hallgatott (vagyis már nem annyira mélyen, hanem a felszínen, a ketrecben), és tátogott Uszkányra.

„Bizonyára most gondolkodik azon, mit kívánjon”, vélte Uszkány, és várt. Peregtek a másodpercek…
Aztán letelt a két perc, elmúlt éjfél. A hal pedig nem bökött ki semmit. De most már mindegy is volt. A baljóslatú kedd elkezdődött.

Uszkány mérgében visszadobta a halat a tóba, ő maga pedig szégyenében, vagy félelmében attól, mi vár rá ezek után ezen a kedden, elbujdokolt. Vagyis hát senki sem tudja, mi lett vele.
Mindenesetre a tóban azóta több hal úszkál.

Baritz Zsolt illusztrációja

Smelka Sándor: A peches boszorkák

Elmondom, hogy milyen sorsú
a vén banya, ha vasorrú.
Egy szép éjjel seprűn szállva,
lezuhant egy mágnesgyárba.

Boszi előtt nincs akadály,
kivéve: a jobbkéz-szabály.
Egy reptér felett repkedve
felcuppant egy Jumbo Jetre.

Egyik banya attól szédült,
hogy egy kicsit égéssérült.
Jancsi s Julis ezért gazdag:
boszihamvból jósolgatnak.

Pöttöm boszi kínos pechje,
hogy elröpült ő Szögedre.
Elpárolgott, kinyúlt fixen:
nem tudta, hogy ő ott nincsen!

Szakács Kitti illusztrációja

 

Sugár Zsigmond: A birkák meg a medve

 A birkanyáj a hegytetőn töltötte a nyarat és az ősz szebbik felét. Ahogy a dér megcsípte a galagonyabokrokat, összeszedelődzködtek, hogy leereszkedjenek téli szálláshelyükre, a völgybe. A hegy ködbe burkolódzott, s elakadtak az első elágazásnál. A vezér erősködött, hogy a jobb oldali utat válasszák, de alig tett néhány lépést, egy nyúl szaladt át előtte. A többiek megmakacsolták magukat a rossz előjel láttán, nem követték. Addig-addig tanakodtak, hogy beesteledett, s mire észbe kaptak, farkasvonítás verte fel a csendet. A nyáj eszét vesztve rohant árkon-bokron át, nyomában a farkasokkal, mígnem egy tisztásra értek, ahol egy medve szemezgette a kökényt.

Kővé dermedtek a birkák, soha életükben nem láttak még ilyen hatalmas állatot. A farkasok utolérték a nyájat, de ahogy meglátták a medvét, sarkon fordultak, és eliszkoltak. A vezérjuh összeszedte a bátorságát, s megkérte a medvét, hogy maradjon velük reggelig. A medve biccentett, s folytatta a kék bogyók eszegetését.

– Nem félsz a farkasoktól? – kérdezte a vezérjuh.
– Én ugyan nem.
– A haláltól sem?
– Ti birkák úgy tekintetek a világra, mint ami tele van veszéllyel. Tartsatok velem, s én megmutatom, hogyan élhettek félelem nélkül – mondta a medve.

A birkáknak tetszett a beszéd, s a medvét választották új vezérül. Nem ereszkedtek le a völgybe, maradtak a hegy derekán. Vígan voltak, legelésztek, amíg a medve kökényt csipegetett. Farkas nem merészkedett a közelükbe, s a medve egyre azt hajtogatta, hogy megmutatja az utat a félelem nélküli öröklétbe.

Leesett a hó, s a medve egy barlangba terelte a nyájat.
 – Emlékezzetek a szavaimra, bízzatok az ég akaratában, ne féljetek – mondta, azzal összegömbölyödött, és elaludt.

A birkák étlen-szomjan őrizték vezetőjük álmát egy héten át, amikor a medve nyújtózkodott, s felült.

– Van-e köztetek egy is, aki már egészen megtisztult a félelemtől? – kérdezte.
A nyáj nem felelt.
– Ő lesz az első, soha el nem felejtjük majd, ahogy átlép az öröklétbe – ígérte a medve.
A birkák összedugták a fejüket, de nem jutottak semmire.
– Lépj elő kiválasztott! – kántálta a medve.
Az egyik birka megugrott, és a medve elé kocogott.
– Lám, ő a fény, lássátok a csillagot a homlokán – mormolta a medve.
 

Karmos mancsát a magasba emelte, és rácsapott a kiválasztott fejére, aztán befalta szőröstűl-bőröstűl. A birkanyáj dermedten figyelte, egy pisszenést sem hallattak. Egyedül a medve csámcsogása törte meg a csendet, s amikor végzett az oldalára dőlt.
– A félelem nélküli út az igazi csoda, aki így élt nem is hal meg soha, csak máshová költözik – dünnyögte, és elaludt.

A birkák hajnalig bégettek, míg végül arra jutottak, hogy a medve megvédte őket a farkasoktól, és minden mástól is, ami félelmetes, a helyes utat mutatja, ami a fénybe vezet. Attól fogva versengtek, hogy ki lesz a következő kiválasztott hétről-hétre.

A birkanyáj elfogyott, s a medve meghízott, mire a hó elolvadt a hegy derekán.

Bódi Kati illusztrációja

Szerkesztette: Németh Eszter
 

Czeiner-Szücs Anita: Banyaszer

 Nyehehehe, nyihihí,
banya szere, csiribí,
rozmaring és ribizli,
szemet nem ér kinyitni.

Nyuhahaha, hihihí,
gyógyfű gőzöl – iszkiri.
Aki érzi, irigyli,
mikor lehet meginni?

Nyihihihí, gyigyigyí,
széllel repít, viviví!
Csodálatos – bibibí,
banya szere, csiribí!

Szücs Tamara illusztrációja

 

Fogas Dávid: A kéményseprő és a kaszáspók

 

Kecsesmecsesfalván éldegélt egy szorgalmas kéményseprő, akit mindenki szeretett. Egy fehér falú, nádfedeles házban lakott a feleségével. Nagy falu volt Kecsesmecsesfalva, és minden házon volt egy, kettő vagy akár három kémény, amit Kormos Károlynak kellett tisztán tartania. Csillivillire sikálta a kéményeket, ám amikor hazament, csak por, kosz, hamu nyoma maradt utána mindenütt. A fürdőszoba is csupa-csupa korom volt, folyton a feleségének kellett takarítani utána. Ezért az asszony folyton zsörtölődött vele. Így aztán Karcsi munka után szívesebben ment a kocsmába.Egy este, miután a napi fizetség egy részét már elitta, kormosan és porosan ért haza. Azt hitte, a felesége már alszik, de az ott várta az ajtóban.

– Már megint a Kurta kucsma kiskocsmában jártál, te semmirekellő? Megint sörre költötted a pénzt, ahelyett, hogy takarékoskodnál? – kérdezte az asszony, és végignézett az urán.

– Semmirekellő lennék? De hiszen én vagyok a falu legjobb kéményseprője! – mérgelődött Karcsi.

– Igazán? És a mi kéményünket mikor fogod kitakarítani? Olyan kormos már, hogy a nyakamba potyog a sok korom, amikor megpróbálok befűteni!

Karcsi nem szólt semmit, csak ment a fürdőszobába. Levette kormos kéményseprő gúnyáját, szállt is a fekete por a tiszta, fehér dézsára. Levetkőzött, és mosakodni kezdett. Hirtelen csiklandozást érzett a vállán. Odanézett, és egy kaszáspókot pillantott meg.

– Ááááá! Egy pók! – ugrott fel rémülten, és majdnem magára borította a dézsát.

Karcsi már-már lecsapta, de aztán eszébe jutott a babona, hogy ha valaki megöl egy pókot, az szerencsétlenséget hoz.

– Szegény vagyok, a feleségem mindig zsörtölődik velem, mert folyton későn jövök haza. Rám férne egy kis szerencse... – motyogott Karcsi.

Ekkor csodák csodájára megszólalt a pók:

– Ne ijedj meg, Moki vagyok, és szívesen segítenék neked.

– Te kis zsebre való! Te akarsz segíteni nekem? Inkább csak hozz szerencsét! – nevetett Karcsi a kis élőlényen.

Moki elgondolkodott. Most úgy járt, mint törpe az óriással vagy kisegér az oroszlánnal, hogy egy nagy élőlény kér segítséget egy icipicitől.

– Hogy is tudnék segíteni, hiszen jól mondtad, apró, zsebre való vagyok – szomorodott el Moki. – Á! Már megvan! Menj el Pici-Kici pókfaluba, ott találsz egy nagyon idős pókasszonyt. Ő a falu varázslója, aki mindenre talál gyógymódot – mesélte Moki.

– És hol találom a Pici-Kici pókfalut? – kérdezte Karcsi.

– Éppen a fejed fölött, a padláson!

– Az én padlásomon? Na, ne nevettess! – hitetlenkedett Karcsi.

– Mikor jártál odafent legutoljára? – kérdezte Moki.

Karcsi elgondolkodott. Bizony, megvolt az három éve is, hogy az asszony unszolására felment kitakarítani a kéményt. Elszégyellte magát. Visszavette a kéményseprőgúnyáját, és azon nyomban felmászott a padlásra. Arra gondolt, hogy ha mást nem is talál ott, legalább kitisztítja a kéményt. Vitt magával egy gyertyát is, hogy lásson a fekete éjszakában. Amikor felért a létrán, a gyertya fénye egészen különös dolgokat világított meg. A padlás tele volt kacattal, lommal és kosszal. A kidobott tárgyak között rengeteg sűrű pókháló feszült, és a pókhálókon apró, fehér házacskák álltak.

– Ez Pici-Kici pókfalu – mondta Moki, és szűk járatokon elvezette Karcsit a boszihoz.

A cseréptető rései között besütött a hold, és megvilágította a hófehér hálókat. Az egyik sarokban, a hold fényében motoszkált egy hatalmas, fekete pók.

– Ki vagy te, és mit szeretnél? – kérdezte recsegős hangon Poci-Koci, a pókboszi.

– Kormos Karcsi a nevem, itt lakom ebben a házban, és azért jöttem, hogy kitakarítsam a kéményt – mondta Karcsi, és letérdelt hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

– Az én kéményemet, fiatalember? De hisz az tiszta! – kiabált Poci-Koci, aki már olyan öreg volt, hogy alig látott, alig hallott.

Karcsi a kéménylyukhoz lépett, kinyitotta az ajtót, bevilágított a gyertyával, és belepillantott.

– Phü! Ez tiszta?! Tele van mindenféle porral, piszokkal, varázsfüsttel!

– No ide figyelj, te buzgómócsing! Holnap hajnalig takarítsd ki, különben egérré változtatlak! – rikácsolta Poci-Koci, és a varázspálcájával jókorát koppintott Karcsi lábhegyére.

Ebben a pillanatban valami megcsiklandozta Karcsi hátsóját, aztán kiszakadt a nadrágja, és hopp, kikunkorodott belőle egy egérfarok.

– Íme, egy kis ízelítő – kacagott Poci-Koci.

Karcsinak nem maradt más választása, nekilátott, hogy kitakarítsa a kéményből azt a rengeteg füstöt, pókot, békanyálat, denevérürüléket meg mindent, ami benne volt.

– Hékás! – szólalt meg hirtelen egy furcsa, sivító hangocska. – Nézz a lábad elé, fajankó!

– Te meg ki vagy? Nem látlak – keresgélte a hang forrását Karcsi. Azt hitte, egy újabb pók beszél hozzá.

– Tökfej! Varázsfüst vagyok, és Füsti a nevem – mutatkozott be.

– És te tudsz szerencsét hozni? – érdeklődött Karcsi, de a varázsfüst nem válaszolt, elillant a kéményen át. A kéményseprő tovább dolgozott, hosszú seprűjével kotorászta a kémény falát. Szerencsét nem talált, viszont lenyúzott kígyóbőrt, patkányfarkat és sok apró kacatot igen.

– No, hadd lássam, hogy haladsz? – kopogtatott türelmetlenül Poci-Koci a varázspálcájával.

– Nemsokára kész – motyogta Karcsi. – De beszorult a jobb kezem a kéménybe, és nem tudom kihúzni.

– Csiribí-csiribá, kéményseprőből kisegér, ebihalból béka, keljetek egy útra! – mormolta Poci-Koci.

Így aztán Karcsiból szürke kisegér lett.

– Mi a csudát csináltál velem? – cincogott Karcsi.

– Szürke kisegeret, fajankó! – vihogott a pókboszi, és három lábával egyszerre megkopogtatta a fejét.

– Hogy fog így felismerni az asszony? – aggódott Karcsi. – Rám ereszti a macskát!

– Úgy kell neked! – csúfolódott Poci-Koci. – Beszorult a jobb kezed, így kénytelen voltam kisegeret csinálni belőled – magyarázta. – Tudod, egy kisegér nem szorul be sehova, minden lyukon kifér.

Karcsi elkeseredett. Körülnézett a padláson, egyszerre hatalmasnak és nagyon félelmetesnek tűnt. Ahogy így nézelődött, a megszámlálhatatlanul sok kacat alatt megcsillant valami. Odaszaladt, és felkiáltott:

– Nahát, egy lópatkó! Ezt sosem vettem volna észre a magasból! Végre! Rám talált a szerencse! – kiáltott örömében.

– Nocsak, megtaláltad az ükanyám szerencsepatkóját! – mondta Poci-Koci. – Vidd csak el, hátha rád mosolyog a szerencse. Végül is a kéményt szépen kitakarítottad, megérdemled a fizetséget.

– Minden hiába, hiszen kisegér lettem. Mikor fogok visszaváltozni emberré? – sóhajtott fel Karcsi.

– Mindjárt felkel a nap, és akkor minden olyan lesz, mint régen – mondta Poci-Koci.

A tető résein át hamarosan arany napsugarak világítottak be a padlásra. Hipp-hopp, a boszinak igaza lett, minden visszaváltozott. Minden? Karcsi a napsugarak fényében észrevette, hogy azok az apró kacatok, amik eltömték a kéményt, csillogó aranyrögökké és csiszolatlan drágakövekké lettek.

Úgy megörült, hogy táncra perdült a padláson, aztán gyorsan abbahagyta, mert félt, hogy leszaggatja Pici-Kici pókfalu hálóit. Megköszönte Mokinak és Poci-Kocinak a segítségüket, aztán elbúcsúzott tőlük. Lerohant az asszonyhoz, és kibékült vele. Innentől szerencsében és gazdagságban éltek együtt.

 

Tari Fanni illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: A szerencsét hozó fekete macska

Godina Eszter illusztrációja

 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Félve járja az utcákat,
messziről rákiabálnak.
 

Követ dobnak, nagyot koppan,
ugrik egyet, azt is gyorsan,
szemében az ősi bánat:
„Átfesteném a bundámat.”
 

Holdfény ragyog rá az égből,
szőre csillan, izzik kéklőn,
szürke beton a hazája,
beleolvad, mégse bánja.
 

Embergyerek megy előtte,
csizmáját a sár benőtte,
szíve retteg, lelke fáradt:
„Nem találom anyukámat.”
 

Ében macska fülel nagyon:
„Anyukáját meghallhatom…”
De az éjjel néma, már ma
zajtalanul odébb állna.
 

Kis utcákban bandukolnak,
sír a gyerek, vár a holnap,
könnyek nélkül könnyebb lenne,
ében macska biztos benne.
 

Nem vár tovább, nyávogni kezd,
a kisfiú, jaj, megijed.
„Nem kell félned, én nem bántlak,
így jelzek az anyukádnak.”
 

Cirmog, fújtat, berreg, nyávog,
hangja eljut az anyához.
Megtalálja kicsi fiát,
hárman bandukolnak tovább.
 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Bátran járja a szobákat,
szerencsét hoz a családnak.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari látogatója

 Varangyos Mari a konyha közepén állt, és rémülten meredt a kezében tartott levélre. Valójában az egész ház egy nagy konyha volt, plafonig érő polcokkal, rajtuk titokzatos feliratú üvegekkel, a mennyezet gerendáiról kazalszámra csüngtek a szárított növények, a tűzhely mellett egész Bábel tornya állt kondérokból. Volt óriás, közepes és kis kondér, ezüstkondér,vaskondér, de a történetünk szempontjából ez most mind nem fontos. Csakis a levél.

A levél gyöngyházfényű borítékban érkezett, apró virágmintákkal szegélyezett levélpapíron, amelyből tavaszi szellő illata áradt. Levendulakék, gömbölyded betűkkel ez állt benne:

“Ma este meglátogatlak. Cintia néni”

- Ezer csótány és hangyaboka! Szólhatott volna hamarabb…

Varangyos Mari az asztalra dobta a levelet, és a tűzhelyhez lépett. Kiválasztott egy serpenyőt (mert az is akadt a kondérok között) és olyan dühödten csapta oda a tűzhelyre, hogy a mestergerendán szendergő holló kis híján lezuhant ijedtében.

- Neked is jó reggelt… - recsegte morcosan a felzavart madár.

A boszorka helyett csak a kávéfőző fortyogása felelt. A reggeli és egy szupererős triplaplapresszó után Varangyos Mari homlokán kisimultak a ráncok és magához intette a hollót.

- Henrik, kismadaram! Este eljön hozzám az én legutálatosabban púderszagú nénikém. Muszáj a kedvencét főznöm, különben még itt felejt valami átkot… Csak az a gondom, hogy nincs itthon camembert sajt. Nesze, itt egy bankó, repülj el a szupermarketbe! Addig kitakarítok és szedek egy kis áfonyát.

A holló a csőrébe csippentette a pénzt és elrepült. A szupermarketben senki sem lepődött meg a szárnyas vásárló láttán. Ismerték Varangyos Mariékat. A falubeliek hozzá fordultak varázsfőzetért, ha tyúkszem nőtt a lábukon, ha félelmetesnek ígérkezett a matekdolgozat, vagy ha összevesztek a szerelmükkel.
Amíg Henrik vásárolt, Mari takarított. A szokásosnál erősebb varázsigékre volt szükség, hiszen a por a legutóbbi péntek tizenharmadika óta gyűlt  a padlón. Az erős mágiától azonban a seprű olyan szédítő keringőbe kezdett, hogy a legalsó polcról lelökött egy kis üvegcsét. A fiola eltörött, a belőle kifolyó lila lé füstölögve párolgott. Varangyos Mari vállat vont, halványlila gőze sem volt már, mit töltött az üvegcsébe, de nem is törte a fejét, inkább elment áfonyát szedni.

Eközben Henrik hazafelé tartott a boltból.  A sajt nagy volt és nehéz, a holló félúton kicsit megpihent egy vadkörtefa ágán. A camembert pince illata átütött a vékony papíron és finoman körbelengte a vackorfát, amelynek a tövében Rozsdás úrfi, a róka pihent. Nem volt valami sikeres éjszakája, korgó gyomorral heveredett le, így az ínycsiklandó illat hamar kiverte szeméből az álmot.

- Adjisten, Henrik koma! - szólította meg nyájasan a hollót. - Milyen jó formában vagy ma, barátom! Látom, gazdád, az a kis boszorka jól tart téged… milyen fényes, fekete a tollad!

Henriknek jólesett a hízelgés. Megköszönni ugyan nem tudta, de szárnyával barátságosan intett Rozsdás úrfi felé.

- Sajnos, akármilyen szép vagy, csúnya pletykát beszélnek ám rólad - súgta a róka. - Jobb, ha tőlem hallod… Azt mondják, mióta házi koszton élsz, elvékonyodott a hangod. Pedig milyen szép, öblös volt azelőtt! Máig libabőrös leszek, ha eszembe jut az az erdei koncert!

A holló sértődötten csapkodott a szárnyával. Micsoda beszéd ez! Hiszen Varangyos Mari még magánénekre is beíratta őt a szajkóhoz, és szerdán épp egy metálzenekarral készül fellépni.
- Ugyan, ugyan, nem nagy dolog… - vigyorgott Rozsdás úrfi - Úgysem lehet mindenkiből nagy művész.
- De én az leszek! - rikkantotta Henrik, és maga is elcsodálkozott, milyen ércesen zengett a hangja.
    Ám Rozsdás úrfi nem tapsolta meg érte, fogta a holló csőréből kipottyanó sajtot és huss, szalad is vele az erdőbe. Henrik elszégyellte magát.
- Jaj, én bolond! Szegény Mari! Mit főz majd Cintia néninek? Jaj, mit csináljak?

A boszorka épp a vadkörtefa irányába sétált haza a kosárnyi áfonyával.

- Milyen gyors vagy, Henrik! Kedves, hogy elém jöttél… A hűtőbe tetted a sajtot?

A holló bűnbánó ábrázattal reppent le a boszi vállára.

- Rozsdás úrfi becsapott… elvette a sajtomat.
- Ó, te buggyantott tojás! Már nincs időnk újat venni… Merre menekült a csirkefogó?

Henrik mutatta az utat, Mari loholt utána, csoda, hogy a kosárból nem szóródott ki az áfonya. A mohaszőnyeggel borított tölgyesben bukkantak rá a tolvajra. Édesen aludt egy terebélyes fa tövében, bajuszán még ott fehérlett némi krémes camembert.

- Na, ennek a sajtnak már annyi! - mérgelődött Mari. - Gyerünk haza, majd csak kitalálunk valamit!

Az erdő szélén hófehér pöttyök szegélyezték a mohaszőnyeget.

- Ó, pont erre gombára van szükségem!! - kurjantott a kis boszorka.
- Finom? - lelkesedett Henrik.
- Olyan az íze, mint a penésznek a pince falán.
- Szóval, mint a camembertnek.

Varangyos Mari a hollóra kacsintott.

- Jól vág az eszed, barátom!

A boszorka szedett néhány szép, kerek kalapú gombát és a kosarába tette. Otthon alaposan megpucolta, bepanírozta és kirántotta a gombafejeket. Az áfonyaszószt is elkészítette, majd szépen megterített az asztalon. Egy csorba vázába tüskés ágakat és pókhálóval csipkézett száraz kórókat tűzött. Gyilkos galócát, egérkoponyát és egy vaddisznóagyart helyezett még mellé az asztal közepére.

- Ugye milyen gyönyörűséges! - lelkendezett a feldíszített asztalt szemlélve.
- Fertelmes! - fanyalgott az ajtón belépő Cintia néni. - És nagyon remélem, hogy ez a szag nem a főztödből származik!

Cintia nénit olyan erős gyöngyvirágos parfümfelhő kísérte, hogy csoda, ha bármilyen más szagot is érzett a sajátján kívül. Ám kétségtelenül volt valami szokatlan a levegőben, ami Varangyos Marinak eddig nem tűnt fel. A kis boszorka azonban nem ért rá szagokon tűnődni, minél gyorsabban le akarta tudni a vendégséget, hogy házon kívül tudhassa a nem túl kedves vendéget.

- Foglalj helyet nénikém, máris tálalom a vacsorát. A kedvencedet főztem!

Cintia néni elmosolyodott. Ez szokatlan volt tőle. Hát még az, hogy mikor az első falat rántott gombát megízlelte, egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

- Ó, ez a rántott camembert! Épp, ahogy Lilibeth nagyi késztette, mennyei!
- Édes kincsem, legdrágább unokahúgom! - tette le a villáját. - Mivel ilyen csodás élménnyel leptél meg, megajándékozlak egy kívánság-kővel. Egy kívánságodat teljesíti.
- Nem valami bőkezű… - morogta Henrik, de Mari elhessegette.
- Most mennem kell, édesem, pá! - mondta Cintia néni és szitakötővé változva kilibbent az ablakon.

Mari gyanakvó arccal harapott bele a rántott gombába. Arca grimaszba rándult és kiköpte a falatot.

- Nem értem…
- Jé, ez micsoda? - rikkantott Henrik az asztal alól.

A törött fiola még mindig ott hevert, és a halvány lila gőz egyenesen Cintia néni hűlt helye felé kanyargott belőle.
 
- Azt hiszem, már tudom, mi volt benne. Ideje egy új adagot főznöm belőle!
- És a kívánsággal mi lesz? - kotnyeleskedett a holló.

A boszorka összevont szemöldökkel méregette a madarat. Aztán a kezébe vette a követ, ujjait összezárta rajta, lehunyta a szemét és ezt mondta:

Kívánság-kő, légy oly jó, teljesítsd a vágyam:
ez a holló, károgó bízzon meg magában,
ne érje kétely mételye, folytassa útját bátran,
s váljon belőle frontmadár a Metallicában!

 

Boros Dóri illusztrációja

 

Nagy Izabella: Ha átmegy előtted

Zelei Marcell illusztrációja

Átment előttem egy fekete macska
abban az utcában, ahol most lakom,
éppen indultam otthonról elfelé
az őszvégi napsütésben boldogan.
Ő leült és bundáját nyalogatva
nem érezte súlyát az eseménynek,
de én egyszeriben úgy megrendültem,
kapaszkodnom kellett a kerítésbe.
Aztán felhő takarta el a napot,
és némi szélvihar is kerekedett,
néztem a bundáját nyalogató macskát,
és elméláztam, hogy vajon ez mit jelent.
De az Úr Isten kiszólt felhőiből:
Ez csak Kormi a szomszédék kertjéből.