Zámbó Ilka: Így van ez rendjén

(c) Bódi Kati

Geri lassan sétált az erdő keskeny ösvényén. Már évek óta járta, puha kecsességgel, de mindig talált egy új sarjacskát, egy aprócska levélkét, ami egy kis gondozással hatalmas fává, vagy esetleg dúsan gyümölcsöző bokorrá cseperdehet. Azonban ez az idilli séta sem tartott sokáig. Véget ért az erdő, és Geri kilépett a szürke betonútra, ami a faluba vezetett.
Már esteledett. Ismét későn ért vissza, eltelt az idő, amivel a gondolataiért oly sok csatát vívott meg.
Persze mindig ő vesztett. Amikor erről panaszkodott az idős szomszédnak, Babi néninek, ő csak azt mondta, így van ez rendjén. Geri nem tudott megbékélni a dologgal, de ha így van ez rendjén, akkor
változtatni sem tud rajta.
Lassan elérte azt a lezárt, kertes házat. Óvatosan ráfonta a kerítésre az ujjait. Hívta az a kert. Ott ült
a körtefa alatt az az idős bácsi, hozzáhajolt egy néni, és nézték a sárgás papírt. Most is áttetszőek. Geri
ki tudta venni mögöttük a még zöld, de már őszre készülő leveleket. Nem mindig voltak itt, a fiú sokszor
látta őket az utcán sétálni, bólogatva nézni a temetőt, vagy a középkori templomot a dombon, amit
nemrég ástak ki.
Geri odaintett, és halványan elmosolyodott. Az idős pár visszaintett.
– Nézd Lili, a Különc már megint Lázár Ervin házát nézi... – rosszindulatú, kissé kárörvendő suttogás
ütötte meg kissé hegyesedő fülét.
– Szerinted megint végigment az erdőn? Félek egyedül odamenni, úgy lopakodik, hogy még a kutyám
se hallja meg... – Az a Lili nevű válaszolt a másiknak.
Geri keze ökölbe szorult. Ő volt a Különc. A falu bolondja.De Gerit már nem érdekelte Csak a kis
növények, amiket neki kell nevelgetnie, hogy később, az utókor majd láthassa és csodálhassa azt a sok
történetet, amit a kérgükbe növesztenek.
Egy halk sóhaj után elvette a kezét a kerítésről és megfordult. A két távolodó suttogó alak hátát nézte.
Zöldessárga szeme tompán fénylett. Geri fáradtan megrázta a fejét, majd egy utolsó pillantással maga
mögött hagyta a körtefát.
Hazafelé vette az irányt. Haza... Hol is volt az otthona? Hát persze, a faluszélen, az iskolával szemközt,
mondanák a szülei. De az csak egy ház volt, ahol lakott. Egy kényelmesen berendezett börtön.
Geri a falhoz közel húzódva járt, zavarták az emberek. Estéhez képest sokan jártak az utcán, ki egyedül,
ki a családjával. Biztos a misére mennek.
Mise... A mise! Elkésett, már megint. Geri szaladni kezdett hazafelé. A kerítésen is átugrott, hogy
ne kelljen a kapuval bíbelődnie. Keze a bejárati ajtó kilincsén, de az csodálatos módon kinyílt előtte.
– Fekete Gergely! Hol a csudában voltál már megint?! – Anyja rikácsoló hangjától összerándult. –
Megint miattad késünk el! Én már nem tudom, mit csináljak veled! Majd rábízom apádra.
– Sajnálom...
– Nem érek semmit a sajnálatoddal! Hogy tudsz elfelejteni egy ilyen fontos dolgot, te gyerek?! –
Az anyja keserves sóhajok között terelte be a fiát a házba. – Menj, siess, vedd fel az ingedet!
Geri villámgyorsan beszaladt a szobájába. Kinyitotta a szekrényét, és előtúrta az elegáns, virághímzéses
fekete ingét. Szép volt, de ő mégis utálta.. A templomra emlékeztette. A templomra, ahol csak kínok
és pokol várt rá az ígért megvilágosodás és felemeltség helyett. De nem ellenkezett. Így van ez rendjén,
mondta anno régen a Babi néni.
Egy utolsó simítás. A fekete ing szépen feszült a vállán. Egész jóképű volt ebben az ingben, de most
nem ért rá magát nézni a tükörben. Kisietett. A kapuban már várt rá az apja meg az anyja. Az édesanyja
a fejét csóválva zárta be a kerítéskaput, majd a templom felé vette az irányt. Geri érezte az apja égetően
szigorú tekintetét a tarkóján. De már nem akart vele mit kezdeni.
A templom a hívek fölé borult, ájtatosan várták, hogy a pap belekezdjen a misébe. Kivéve egyet.
Egy tiszta feketébe öltözött fiút a hátsó sor szélső ülésén. Befogott füllel ült, és próbálta kizárni a körülötte
kavargó zajt. Pedig csak halk mummogás hallatszott az imapadok között.
Hirtelen elcsendesült minden. Geri megkönnyebbülten engedte le a kezét. Már jobb volt. A pap belépett a templomba, és monoton hangon imádkozni kezdett.. Bár a templomban talán ha negyven ember ült, mégis úgy érezte, több ezer ember beszél, több ezer ember énekli a zsoltárokat, és... több ezren ülnek
körülötte, néhányan félig áttetsző testtel, de mindannyian összekulcsolt kézzel és boldog tekintettel.
Csak ő nem találta meg a megnyugvást.
Bár eleinte próbálta követni a liturgiát, nem sikerült. Elkeseredetten tapasztotta a tenyerét a fülére. Zöld
szeméből apró esőcseppekként záporoztak a könnyek. Fájt. Mellette az anyja aggódva érintette meg a vállát.
A következő pillanatban a pap kitárta a karját, és minden elhallgatott. Az édesanya suttogva mondott
valamit a fiának, aki a könnyeit törölgetve bólintott. Néhány perccel később az imádkozók felálltak.
Senki nem vette észre azt az egy, fekete alakot, aki kiosont a templom ajtaján.
Geri hazaindult, majd megállt a kapuban, felnézett az égre. Gyönyörű a naplemente! Szinte hívja, hogy
fedezze fel, mi van a felhők között.
Geri mély lélegzetet vett és ellépett az anyja által gondosan ápolt kert kerítésétől. A lába ösztönösen
vitte tovább, nem nézte az utat, csak követte a felhők lépteit.

Évekkel később egy házaspár látogatott el a faluba. Hozták a tízéves lányukat is. Megálltak a lezárt
kertes ház előtt és megcsodálták az omladozó fehér falakat.
A kislány azonban nem a falat nézte, hanem a régi, betegesnek tűnő körtefát. Nem is a körtefát, hanem
a fekete macskát, amelyik kecsesen nyújtózkodva nézett egyenesen a szemébe. A macska szemei zöldek,
és mélyek, titokzatosak, mint a kút feneke.
– Anya, nézd, cica!
– Hol? – kérdezett vissza az anyukája.
– De hát ott nincs semmi – mondta nevetve az apukája, miután a körtefa alá nézett, ahová a kislány
mutatott.
Néhány órával később, miután megebédeltek, a löszfalas tanösvényen sétálva a kislány egyszer csak megtorpant. Az úton előttük egy öreg házaspár sétált. A testüket varázslatos kék fény ölelte, és kissé átlátszóak voltak. Mellettük egy fekete macska sétált, hozzá-hozzádörgölőzve a néni lábához, majd időnként a bácsiéhoz is.
Hiszen így van ez rendjén.

Szerkesztette: Németh Eszter