Komjáthy Nessie: Trallali

(c) Bódi Kati

Egy fekete-fehér pöttyös harkálytoll.
Egy fekete-fehér mintás lepkeszárny.
Egy fehér pihetoll.
Egy fekete szarvasbogár szarv.
– Nem lesz ez így jó – mormog Trallali, és visszafordul. Persze szokott ilyesmit találni az erdei úton,
de ez most mégiscsak túlzás! Sietve teszi meg a faluig az utat a selymesre szikkadt sárga porban.
Az első házhoz érve bezörget a tornác végén álló, díszesen faragott ajtón. Magasra nyújtózva épp
a tulipános küszöböt éri fel.
– Papó! Papó!!
Semmi.
Trallali nem adja fel, megy a következő házhoz, és veri a csillagmintás alsó kazettát.
– Papó!! Papó!!!
Semmi.
A következő ajtón nincs faragás, sőt, maga az ajtó is alig áll a lábán. Repedezett, porsárga táblái fölött
ormótlan szemöldökfa, az egyetlen díszítés az évszám. Ezen mindig óvatosan kopogtat, nehogy átessen
rajta, mert onnan már nincs visszaút.
A háta mögött árny suhan. Meglebbenti a haját. Mondjuk, azt nem nehéz, árva lánynak árvalányhaj,
így szokta mondogatni Papó. Az ilyen kis mezítlábas tündérlányoknak más nem jut, ha nincsenek szüleik,
hogy hosszúra, erősre és selymesre fésüljék a hajukat.
Az árny felszalad a ringlófára, onnan a tető széléről szomorúan csüngő ereszre, onnan a kiálló szemöldökfára, és ott megül. Trallali hátrál egy lépést, mert ilyenkor fél tőle, és onnan kiabál.
– Te voltál az?!
A macska ezüst szőrén lágyan csillan a napfény. Tágra nyitja jádeszemét, amiben egész keskenyre húzódik
a fekete rés. A hangja bódítóan dorombol.
– Ki más?
Trallali még egy lépést hátrál, mert ez aztán tényleg túlzás, és nem fogja szó nélkül hagyni, de azért
hagy magának lehetőséget elmenekülni, hátha most derül ki, hogy nem ok nélkül fél a macskaformájútól.
Lábujjaival az út porába kapaszkodik, és onnan ráncolja vádlón a homlokát.
– A szarvasbogár meghalt. A lepke is meghalt. A harkályt is megölted?!
– Akinek eljön az ideje, annak mennie kell. Ez az élet rendje.
– Az élet is az élet rendje...
Papó leugrik a szemöldökfáról. Mire leér, apró, szikár öregember lesz belőle, selymes, szürke hajjal,
nyers fonalú szőttes ingben, hamuszürke nadrágban, mezítláb. Ráncos lábujjai nem hagynak nyomot
a porban. Tenyerét a selymes árvalányhajra teszi.
– Senki nem élhet örökké.
Trallali összerezzen. Ő vajon mikor megy át, és melyik ajtón? Szeme végigszalad a falun. Minden ház
végében ott a lélekajtó, ami a világmindenségből a tornácra, de a tornácról a semmibe nyílik. Hirtelen eszébe jut valami. Apró tündérujját Papó mellkasának szegezi, apró tündérszemeivel merészen a jáde-
szemek közé néz. Már majdnem olyan magas, mint Papó.
– Egyáltalán, minek építették ide az ajtókat? Nem szeretnek élni?!
Papó felkacag. A nevetése tisztán, vidáman dorombol.
– Dehogynem. Épphogy nagyon is szeretnek. De ajtó nélkül is menniük kell, ahogy a lepkének, meg a szarvasbogárnak. Azért van ajtó, hogy minden nap emlékeztesse őket arra, hogy mindent úgy csinálja-
nak, hogy mikor átmennek rajta, ne legyen se megbánás, se neheztelés bennük.
Trallali ujja leereszkedik, homlokán apró ránc mélyül.
– És te miért járkálhatsz rajta ki-be?
Papó arcán elmosódik a mosoly, csak jádeszeme csillog ugyanolyan élénken.
– Ne aggódj, hamarosan én is átmegyek rajta, úgy igazán.
– Dehát... Dehát... – Trallali mindig Papóval volt, mióta a világra jött, és el se tudja képzelni, hogy
egyszer ő se lesz. – Nem mehetsz át rajta úgy igazán, mert akkor senki se fog meghalni!
Papó nyújtózik egyet. Ezüstszürke macskateste sem sokkal magasabb Trallalinál.
– Én csak kísérem őket – dorombolja.
– Akkor nem lesz, aki kísérje őket! – Trallali mérgesen kiabál, és feledve, hogy a macskától félni kell,
Papóra csimpaszkodik, és teljes erejével szorítja. – Nem mehetsz át!
– Dehogynem. Te kísérsz majd.
Papó dorombolni kezd, úgy igazán, ahogy annakidején dorombolt, mikor magához vette az árvalányhajú
kis tündért. Trallali szülei nevelték fel Papót, és ők voltak az elsők, akiket átkísért a világmindenségből
a semmibe. Akkor tudta meg, hogy a semmi maga a világmindenség, és a világmindenség maga is semmi.
Hogy az ajtón a múltból a jövőbe lépnek.
Most.

Szerkesztette: Németh Eszter