Kiss Dorina: A vadmacska nyara

(c) Kasznár Anna

(haiku)

Jött ment a macska
tavasz lett közben nyár és
jöttment vadmacska

Póth Rebeka: Ihlet

(c) Bódi Kati

(c)Póth Rebeka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy társam. Közel volt, aztán meg távol, de mindig valahol
a közelemben. Szeszélyesen kerülgettük egymást. ( Játékosságot hozott az életembe.)
Egy idő után összeolvadtunk. Nem tudtam elképzelni nélküle a napjaim, az életem.
Ő gondolt egyet, én leírtam.
Ő kíváncsian elindult egy ösvényen, én mentem utána – noha már késő éjjel volt, és mindenki aludt.
Volt, hogy korán reggel csatangoltunk, és még senki nem kelt fel. Vettem a kabátom, és hangtalan, puha
léptekkel a nyomába eredtem.
Holdkórosnak tartottak ezért az emberek. Nem őt, hanem engem. Róla nem is tudtak. Nem tudták,
hogy az ötleteket ő hozza az életembe...
Gyakran tisztította magát, sosem tudtam, mitől, mert koszosnak nem láttam.
Évekkel később – mikor álmomban beszélgettünk – mondta el, hogy a rutint tisztította le a bundájáról.
A rárakódott panaszkodásokat, a rosszkedvű pillantásokat, amik dörzsölték, a monotonitás ólomnehezét,
a kilátástalanság bogáncsait szedegette ki összegabalyodott szőréből.
Akkurátusan mosdott, majd mikor végzett, kéjelegve nyúlt el a padlón. Négy lába megfeszült, és ívvé
domborította hátát. Az egész ív egy feszes híd lett, egyensúlytalan, meredek, átalakulásra kész. Vállát
hátravetette – ettől az ív megcsavarodott, és ő talpra szökkent, majd kecsesen továbbállt.
Játszott, vadászott, pihent, ha akart, aludt. Egészen szabad volt, és erre tanított engem is.
És szabad voltam. Szabad.
A szabadság bundáját hol kitöltöttem, hol szorongva gömbölyödtem össze benne. Feszélyezett. Szabad-e
szabadnak lennem?
Félve jobbra-balra pillantottam, elnéztem kortársaim egyenletes, kiszámítható felívelését, és sejtettem,
hogy ez az életforma hosszú távon nem lesz tartható. Szükségem lesz egy tisztességes, stabil állásra, ami
miatt majd le kell tennem éjjeli útjainkról, hajnali merengéseinkről...
Ő megérezte ezt, és hívott magával. Félt, hogy ez be fog következni.
Én itt is, ott is voltam. Ha vele, akkor mégsem ott, ha másokkal, akkor őt kerestem a szememmel.
Egy nap elment. Hogy elűztem-e? Nem, dehogy! Fogta magát, és elsétált egy délután.
Alighanem megelégelte, hogy nem töltök vele elég időt.
Először észre sem vettem az eltűnését. Csak azt, hogy valami megváltozott.
Mikor elhagyott, körvonal lettem.
Nevető, társalgó, résztvevő, reagáló, feladatot ellátó, megbízható – körvonal.
De belső lényem valójában együtt szökött vele...
Több idő kellett, mire rájöttem, hogy holdkórosságom idején voltam valóban ébren, és azóta csak
kóválygok, fakón és becsületesen, amilyen sosem szerettem volna lenni.
De féltem. Mentségem ez lehet: féltem, merre visz. Féltem, milyen irányokat veszünk együtt, ahogy
féltem a hátsó udvaroktól, az ajtóktól is, amelyeknek a kilincseit csak ő tudta lenyomni.
Tartottam tőle, hogy félrevezet... Mert igazi természetét valójában sosem ismertem.
Mikor ezt végre megbeszéltük, a berlini Új Múzeum egyiptomi állandó kiállításában ülve találtam rá.
Sokat utaztam, sok helyet bejártam már, hogy megtaláljam. Végre ott volt előttem. Néma csöndben,
egyenes háttal ült az örökkévalóság mozdulatlanságába burkolózva. Még azt is kijárta, hogy egy eredeti
táblácskát gyártsanak le neki. Luxor, időszámításunk előtt 1350.
Őrület!
Halkan felnevettem, de a múzeum falai visszaverték a nevetésem hangját. A teremőrök furcsán néztek rám.
A látogatók jöttek-mentek, én maradtam. Aztán minden nap visszamentem őt kérlelni. Kértem,
rimánkodtam, bocsánatot kértem.
Egy irányban nézett előre smaragd szemeivel.
Két hét után felhagytam a reménytelen ostrommal, és hazarepültem.
...és nem tudtam elfelejteni; nyomot hagyott bennem a viszontlátás. Emlékeztetett magamra, magunk-
ra, arra a valódira. Hittem, hogy ha máshogy nem, hát nélküle is sikerülhet. Az első lépést nekem kell
megtennem.
Éjjel van, ülök az íróasztalomnál a kislámpám fényében, mindenki alszik. Az előttem heverő papír
fájdalmasan üres. Nem, nem jön semmi... Ki kell tartanom! Össze kell szorítanom a fogam.
Ekkor hirtelen ismerős puhaságot érzek a bokámnál. Körülfog, rám tekeredik, összekuporodva megpi-
hen. A görcs engedni kezd, lassan középre billenek. Otthon vagyok magamban, nyugalmat érzek, békét.

Kinyitom a szemem, és írni kezdek.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Jókutya

 

(c) Takács Viktória

    Ismerem a járda minden repedését. Lépdelek és arra gondolok, mindig emlékezni fogok ezekre a seb-
helyekre a kopott járdán. Bárhová kerülök is, kívülről tudom majd a mintát. Tudni fogom a mintát fejből, akárhol élek majd, akárhány évesen. Sietek, mert az iskolába pontosan kell érkezni. Minden házim kész,
mindent tudok. Az első padban ülök, szépen jelentkezem, és csak kicsit szorongok, mert délután hittan  lesz. Ott inkább a hátsó padban szeretek ülni, kevesebbet jelentkezni és túlélni.
    Este még misére is kell menni, pedig jó lenne megúszni. Nagyi ebéddel vár, mellém ül. Mesélek, mi volt az iskolában, és egy kicsit túlzok, amikor a házi feladatokról kérdez.
– Holnap dolgozatot írunk – teszem hozzá, hátha otthon maradhatok. De nem.
    A templom hűvös és tömjénszagú. Szerdánként egészen más hangulata van, mint vasárnap, amikor
nagypapa gyönyörű hangja zeng. Olyankor csak őt hallom, pedig tele van a templom. Egyik oldalon
a nők, a másikon a férfiak.
    Most viszont csak a fejkendős nénik vonyítanak fejhangon, a gyerekek próbálják őket követni. Én felmegyek a karba Angyalka nénihez, aki olyan apró, hogy alig ér le a lába az orgonapedálokhoz.
    Ő a kedvenc csengettyűm. Az arca csillogóan sima, és mindig mosolyog. Hatodikos vagyok, de már
magasabb nála. Angyalka néni rám néz: kezdhetem. Fellépek a fújtatóra és teljes súlyommal ránehezedem.
    A fújtató emelkedik, én újra lenyomom. Érezni kell a ritmust, hogy életre keljen ez a partra vetett lény,
hogy sípjaiból csodás hangok jöjjenek elő. Egyszer hallottam a tévében, hogy a bálnák pont így énekelnek.
    A mise után leszaladok csigalépcsőn, hűvös szenteltvízbe mártom az ujam, és már kint is vagyok a friss
levegőn. Sötétben sietek haza.
    Vasárnap délután négyre kell menni a paplakba pénzt számolni. A barátnőmmel csendben nyitjuk
a nyikorgó vaskaput. Jó kutyák vagyunk, időben érkezünk.
    A paplakban majdnem olyan illat van, mint a templomban. Csak az atya más ilyenkor. Nincs rajta
a szoknyája, ingben van és nadrágban, mint nagypapa. A régi íróasztalon rengeteg aprópénz és feldarabolt
újságpapír vár ránk. Nevetgélünk és pénztornyokat építünk. Rolnizunk. Az atya leragasztja és feliratozza.
Ennyi darab, ennyi forintos, az mennyi? – kérdezgeti.
Mittudoménmennyi. Utálom a matekot.
Fogy a forint, lassul a toronyépítés.
    Siessetek galambocskák–, biztat az atya. Már majdnem végzünk, amikor a barátnőm a kisszekrényhez
szalad és kinyitja. Földöntúli fényesség ragyog ránk belőle. A pénztornyok helyett rágógumitornyok árasztják illatukat. Sok-sok kincs, hatalmas blokkokban lefóliázva. Donald rágók, sárgák, zöldek, rózsa-
színek, képregénnyel a csomagolás belsejében.
    De még nem kaphatjuk meg. Előbb galambocskázunk. A ház körbejárható, kerengőféle. Indul a fogócs-
ka. A barátnőm az egyik irányba fut, én a másikba. Vajon kit kap el előbb az atya? Nem akarom, hogy utolérjen, de nem fogom megúszni.
– Szaladjatok, galambocskák! – kiáltja, és mi futunk. Kacagunk és rettegünk.
Nincs menekvés. A kisgalambokat meg kell simogatni és meg kell puszilgatni, hogy ne féljenek – mondja.
Aztán szabadon enged, hogy újra elkaphasson.
A vécében van retesz belülről.
Gyertek ki galambocskák, dalolja az atya, míg meg nem unja.
Aztán feltépi a fóliát és kiosztja a rágót. Nem kaphatunk egész blokkot, be kell osztani – mondja.
– Hát, milyen rendes ez az atya, megint kaptatok rágót – mondja nagymama, amikor hazaérek. – Papa
megint nagy mellénnyel vót’ ám. Mondták neki a komái: „Te aztán büszke lehetsz az unokádra, Józsi,
hogy az milyen gyönyörűen olvasta föl az evangéliumot.”
Bólogatok, aztán szaladok tanulni.
    Másnap reggel bontom ki a zöldpapíros rágót. Vicces a képregény, mosolygok rajta, aztán elindulok
az iskolába.
    Finom a Donald rágó, bár először émelyítően édes. Rágja a jókutya és nézi a járda repedéseit, amikre
mindig emlékezni fog. Bármikor. Bárhol.

Szerkesztette: Németh Eszter

Zámbó Ilka: Így van ez rendjén

(c) Bódi Kati

Geri lassan sétált az erdő keskeny ösvényén. Már évek óta járta, puha kecsességgel, de mindig talált egy új sarjacskát, egy aprócska levélkét, ami egy kis gondozással hatalmas fává, vagy esetleg dúsan gyümölcsöző bokorrá cseperdehet. Azonban ez az idilli séta sem tartott sokáig. Véget ért az erdő, és Geri kilépett a szürke betonútra, ami a faluba vezetett.
Már esteledett. Ismét későn ért vissza, eltelt az idő, amivel a gondolataiért oly sok csatát vívott meg.
Persze mindig ő vesztett. Amikor erről panaszkodott az idős szomszédnak, Babi néninek, ő csak azt mondta, így van ez rendjén. Geri nem tudott megbékélni a dologgal, de ha így van ez rendjén, akkor
változtatni sem tud rajta.
Lassan elérte azt a lezárt, kertes házat. Óvatosan ráfonta a kerítésre az ujjait. Hívta az a kert. Ott ült
a körtefa alatt az az idős bácsi, hozzáhajolt egy néni, és nézték a sárgás papírt. Most is áttetszőek. Geri
ki tudta venni mögöttük a még zöld, de már őszre készülő leveleket. Nem mindig voltak itt, a fiú sokszor
látta őket az utcán sétálni, bólogatva nézni a temetőt, vagy a középkori templomot a dombon, amit
nemrég ástak ki.
Geri odaintett, és halványan elmosolyodott. Az idős pár visszaintett.
– Nézd Lili, a Különc már megint Lázár Ervin házát nézi... – rosszindulatú, kissé kárörvendő suttogás
ütötte meg kissé hegyesedő fülét.
– Szerinted megint végigment az erdőn? Félek egyedül odamenni, úgy lopakodik, hogy még a kutyám
se hallja meg... – Az a Lili nevű válaszolt a másiknak.
Geri keze ökölbe szorult. Ő volt a Különc. A falu bolondja.De Gerit már nem érdekelte Csak a kis
növények, amiket neki kell nevelgetnie, hogy később, az utókor majd láthassa és csodálhassa azt a sok
történetet, amit a kérgükbe növesztenek.
Egy halk sóhaj után elvette a kezét a kerítésről és megfordult. A két távolodó suttogó alak hátát nézte.
Zöldessárga szeme tompán fénylett. Geri fáradtan megrázta a fejét, majd egy utolsó pillantással maga
mögött hagyta a körtefát.
Hazafelé vette az irányt. Haza... Hol is volt az otthona? Hát persze, a faluszélen, az iskolával szemközt,
mondanák a szülei. De az csak egy ház volt, ahol lakott. Egy kényelmesen berendezett börtön.
Geri a falhoz közel húzódva járt, zavarták az emberek. Estéhez képest sokan jártak az utcán, ki egyedül,
ki a családjával. Biztos a misére mennek.
Mise... A mise! Elkésett, már megint. Geri szaladni kezdett hazafelé. A kerítésen is átugrott, hogy
ne kelljen a kapuval bíbelődnie. Keze a bejárati ajtó kilincsén, de az csodálatos módon kinyílt előtte.
– Fekete Gergely! Hol a csudában voltál már megint?! – Anyja rikácsoló hangjától összerándult. –
Megint miattad késünk el! Én már nem tudom, mit csináljak veled! Majd rábízom apádra.
– Sajnálom...
– Nem érek semmit a sajnálatoddal! Hogy tudsz elfelejteni egy ilyen fontos dolgot, te gyerek?! –
Az anyja keserves sóhajok között terelte be a fiát a házba. – Menj, siess, vedd fel az ingedet!
Geri villámgyorsan beszaladt a szobájába. Kinyitotta a szekrényét, és előtúrta az elegáns, virághímzéses
fekete ingét. Szép volt, de ő mégis utálta.. A templomra emlékeztette. A templomra, ahol csak kínok
és pokol várt rá az ígért megvilágosodás és felemeltség helyett. De nem ellenkezett. Így van ez rendjén,
mondta anno régen a Babi néni.
Egy utolsó simítás. A fekete ing szépen feszült a vállán. Egész jóképű volt ebben az ingben, de most
nem ért rá magát nézni a tükörben. Kisietett. A kapuban már várt rá az apja meg az anyja. Az édesanyja
a fejét csóválva zárta be a kerítéskaput, majd a templom felé vette az irányt. Geri érezte az apja égetően
szigorú tekintetét a tarkóján. De már nem akart vele mit kezdeni.
A templom a hívek fölé borult, ájtatosan várták, hogy a pap belekezdjen a misébe. Kivéve egyet.
Egy tiszta feketébe öltözött fiút a hátsó sor szélső ülésén. Befogott füllel ült, és próbálta kizárni a körülötte
kavargó zajt. Pedig csak halk mummogás hallatszott az imapadok között.
Hirtelen elcsendesült minden. Geri megkönnyebbülten engedte le a kezét. Már jobb volt. A pap belépett a templomba, és monoton hangon imádkozni kezdett.. Bár a templomban talán ha negyven ember ült, mégis úgy érezte, több ezer ember beszél, több ezer ember énekli a zsoltárokat, és... több ezren ülnek
körülötte, néhányan félig áttetsző testtel, de mindannyian összekulcsolt kézzel és boldog tekintettel.
Csak ő nem találta meg a megnyugvást.
Bár eleinte próbálta követni a liturgiát, nem sikerült. Elkeseredetten tapasztotta a tenyerét a fülére. Zöld
szeméből apró esőcseppekként záporoztak a könnyek. Fájt. Mellette az anyja aggódva érintette meg a vállát.
A következő pillanatban a pap kitárta a karját, és minden elhallgatott. Az édesanya suttogva mondott
valamit a fiának, aki a könnyeit törölgetve bólintott. Néhány perccel később az imádkozók felálltak.
Senki nem vette észre azt az egy, fekete alakot, aki kiosont a templom ajtaján.
Geri hazaindult, majd megállt a kapuban, felnézett az égre. Gyönyörű a naplemente! Szinte hívja, hogy
fedezze fel, mi van a felhők között.
Geri mély lélegzetet vett és ellépett az anyja által gondosan ápolt kert kerítésétől. A lába ösztönösen
vitte tovább, nem nézte az utat, csak követte a felhők lépteit.

Évekkel később egy házaspár látogatott el a faluba. Hozták a tízéves lányukat is. Megálltak a lezárt
kertes ház előtt és megcsodálták az omladozó fehér falakat.
A kislány azonban nem a falat nézte, hanem a régi, betegesnek tűnő körtefát. Nem is a körtefát, hanem
a fekete macskát, amelyik kecsesen nyújtózkodva nézett egyenesen a szemébe. A macska szemei zöldek,
és mélyek, titokzatosak, mint a kút feneke.
– Anya, nézd, cica!
– Hol? – kérdezett vissza az anyukája.
– De hát ott nincs semmi – mondta nevetve az apukája, miután a körtefa alá nézett, ahová a kislány
mutatott.
Néhány órával később, miután megebédeltek, a löszfalas tanösvényen sétálva a kislány egyszer csak megtorpant. Az úton előttük egy öreg házaspár sétált. A testüket varázslatos kék fény ölelte, és kissé átlátszóak voltak. Mellettük egy fekete macska sétált, hozzá-hozzádörgölőzve a néni lábához, majd időnként a bácsiéhoz is.
Hiszen így van ez rendjén.

Szerkesztette: Németh Eszter

Komjáthy Nessie: Szökevény

(c)Takács Viktória

Szandikával akkor egyszer találkoztunk. A fa tövében ült a csoszlott-foszlott ház mellett a sittes-gazos
kertben, fekete platform cipőben, piros-fehér csíkos combharisnyában, fekete rakottszoknyában és fehér ingben. Barna haja két copfba volt fogva, és a két copf ütemesen ringatózott, ahogy a kemény körtét
harapdálta apró arcához képest aránytalanul nagy fogaival.
– És ti kik vagytok? – kérdezte teli szájjal.
– Te ki vagy? – tromfolt rá fölényesen a Főnök, aztán hátrasimította félhosszan hullámzó, szőkített haját, mint egy filmsztár, és csípőre tette a kezét.
– He? – vonta fel a szemöldökét Szandika, aki nyilvánvalóan nem számított ilyen válaszra.
– Mi minden évben idejárunk körtét lopni, de még sose láttunk itt téged...
– Se – szúrtam közbe, mire a Főnök szeme felcsillant.
– ...se, meg senki mást se, mióta az Öreg elment – folytatta –, úgyhogy légy szíves, mutatkozz be,
és aztán meglátjuk, van-e közöd ahhoz, hogy mi kik vagyunk.
Szandika felállt a fa tövéből, és kiköpött.
– Bocs, köves a körte. Meg egy kicsit éretlen is. – A félig lerágott csutkát laza csuklómozdulattal a háta
mögé dobta. – Bujátovics Alexandra Tünde – mondta, aztán jobb kezét a bal öklére téve meghajtotta
magát. Tiszta anime.
A Főnökre sandítottam, és nem csalódtam. Kissé keresztbe állt a szeme.
– Mármint, azok közül a Bujátovicsok közül, akik... – itt elhalt a hangja. Szandika félrebillentette
a fejét, mire a copfja engedelmesen megsimogatta keskeny vállát.
– Akik? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsi a folytatásra, vagy inkább kihívást intéz
az idegen felé, aki tulajdonképpen az ő körtéjüket szokta lopni. Minden évben.
– Akiké a falu – biccentettem engesztelésképpen, és a Főnököt is magammal húzva leültem a kemény-
re száradt gazba. – Tényleg idejárunk már régóta, hogy tiszteletünk jeléül megegyünk egy-egy körtét, de, mint ahogy a Főnök is említette, még sosem láttunk téged.
Szandika nagyot sóhajtott, és visszaült a körtefa tövébe.
– Tudom, hogy idejártok, láttunk titeket minden évben, persze csak messziről. – Még nagyobbat
sóhajtott. – Szökevény mindig tudta, mikor kell nem idejönni, hogy békében megehessétek a körtét,
és mindig mondta, hogyha már nem jön ide senki, az azt jelenti, hogy elfelejtettétek, és akit elfelejtenek,
az igazán meghal.
Kövér könnycsepp szaladt le az arcán, de úgy éreztem, nem az Öreget siratja, mert ránézésre még meg
se született, mikor az Öreg elment.
– Minden rendben? – kérdeztem, pedig ahogy kicsúszott a számon, tudtam, hogy hülye kérdés, mert
mikor minden rendben, akkor nem szokás ilyesmit kérdezni.
Meglepetésemre Szandika halványan elmosolyodott.
– Persze, minden rendben. Aki többet nevet, mint amennyit sír, az meglopja az életet. Én sokat nevetek,
ezért sokat is kell sírnom.
Némán ültünk szemben a kislánnyal, akinek a szájából a korához nem illő bölcsességek röpködtek.
Most már igazán kíváncsi voltam rá.
– Ezt is attól a szökevénytől tanultad?
– Nem “a szökevény”, hanem Szökevény.
Szandika felhúzta a lábát és a térdére hajtotta a fejét.
– Már elég régóta jártok ide, úgyhogy biztos tudtok a védelmező bakmacskáról.
Megvárta, amíg mindketten rábólintunk.
– Őt hívták Maradványnak, amíg Szökevény nem lett.
Fél szemmel a Főnökre sandítottam. Én egész eddig azt hittem, hogy a védelmező bakmacska ugyan-
olyan mese, mint a többi. Úgy láttam, ő is azt hitte. Vártuk, hogy folytassa.
– Szóval az úgy van – mondta egy gondolatfoszlánynyi idő után –, hogy mi emberek jövünk-megyünk, tudjátok, van az élet, meg a halál, szóval nem vagyunk olyan állandóak, mint Maradvány, de lehet, hogy inkább csak azt mesélem, ami történt, és akkor talán jobban megértitek. Szóval az úgy volt, hogy Maradvány ott volt, mikor megszülettem. Később mondták, hogy nem szokott ott lenni, de nálam
ott volt. Sőt, babakoromban nekem azt is megengedte, hogy felmásszak rá. Mert ugye a bakmacska olyan,
mint egy sima vadmacska, csak jóval nagyobb, egy megnőtt embernek egész a derekáig ér, meg persze nem is sima vadmacska, de mindenesetre később aztán, mikor már meg tudtam ülni, magával is vitt.
Persze ezen is csodálkozott mindenki, mert szerintük a bakmacska nem választ magának társat, de azért
én tudom, hogy ezt csak azért mondják, mert nem értik őt. Én mindig tudtam, mit gondol Maradvány,
és ő is mindig tudta, én mire gondolok, egészen addig... – Elhallgatott.
– Meddig? – kérdeztem, mikor már láttam, hogy magától nem fogja folytatni.
A lapátfogak elengedték a cseresznyepiros cserepekkel szegélyezett ajkat, amit már percek óta csócsáltak,
és Szandika rám nézett. Olyan fájdalom mart a lelkembe, hogy le kellett sütnöm a szemem.
– Szóval az úgy volt – folytatta kissé vontatottan –, hogy mikor a Bajusz papa meghalt, akkor én örököltem a házszámokat. Jani bátya az ablakokért felel, Manci mama a kertekért, Hapsikám a kutyá-
kért, Borika a birkákért, és a többi, na, én a házszámokat kaptam, szóval már ötévesen ismernem kellett az összes számot – húzta ki magát ültében, aztán megint összegunnyadt. – Szóval minden évben, január
tizenhatodikán, le kell szedni az összes házszámot, meg kell őket tisztogatni, kijavítgatni, ahol kell, aztán
visszatenni őket a helyükre. Ezt mind meg is csináltam, csak ötévesen ugye hiába ismertem az összes számot, mert január tizenhetedikén reggel a Joci a Timi ágyában ébredt a sajátja helyett, a Dezső bácsi
a kiállhatatlan Klárika nénihez ment a kocsmából, a Hajni, aki alvajár, megfázott a paplak ajtajában, mert
nem volt hozzá kulcsa, és a többi, na, most már értitek, azt tudtam, hogy van 159 meg 160, csak azt nem,
hogy ezek sorba mennek egymás után. Ötéves voltam, na.
Szandika már hevesen gesztikulált, mi meg alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést.
– Szóval aztán az lett – folytatta –, hogy engem jól leszidtak, és nagyon sírtam, de aztán Maradvány azt
mondta, hogy az ő hibájuk, mert minek adnak nagygyereknek való feladatot kisgyerek kezébe, és különben is, akármelyik faluba megy az ember, vagy a bakmacska, sorba vannak a számok, de ez nem akármelyik falu, hát kijár, hogy különleges legyen már csak ránézésre is. Mindenesetre a következő január tizenhatodikáig nem lehetett hozzányúlni, szóval mindenkinek meg kellett tanulnia, hogy mi az új száma, de egyébként a Joci később elvette feleségül a Timit, a kiállhatatlan Klárika néniről meg kiderült, hogy nem is kiállhatatlan, mert a Dezső bácsi ugye véletlen oda ment haza, aztán ha már ott volt, szóba elegyedtek, és Dezső bácsi látta, hogy lyukas a kémény, meg leszakadt a karnis, és segített megszerelni, mert milyen már, hogy odamegy, aztán nem csinál semmit, de azt tudni kell, hogy addig sose volt a Klárika néninél, mert a Klárika néni édesanyja fasírtban volt a Dezső bácsi feleségével, de egyébként a Klárika néni édesanyja mindenkivel fasírtban van, és ezért a Klárika nénivel nem barátkozott senki, pedig nem is a Klárika néni kiállhatatlan, hanem az édesanyja, csak ezt senki nem tudta, na, értitek, tök disznóság az egész.
Szandika elgondolkodva vakarta meg piros-fehér csíkos bal térdét.
– Nem is ezt akartam mondani. Szóval Maradvány megvédett, a házszámok maradtak, sőt, utána
minden évben összevissza kellett visszaraknom őket, hogy kiderüljenek azok a disznóságok, mint ami
a Klárika nénivel is volt, meg legyenek olyan jóságok, mint ami a Jocival meg a Timivel volt. Aztán idén
január tizenhatodikán nem éreztem annyira jól magam, és Maradvány velem jött leszedni a házszámokat,
és aztán megfájdult a hasam, és megeredt a vérem, tudjátok, az a havi, az első, és hirtelen nem hallottam
már Maradvány gondolatait, és ő se az enyémet, és annyira megijedtem, hogy hisztirohamot kaptam,
és még a házszámokat is szétdobáltam, és volt, amelyik eltört, sőt, olyan is, ami elveszett, és... és...
És itt Szandika szeméből már peregtek a könnyek.
– Engem megint leszidtak, pontosabban le akartak szidni, de Maradvány nekik ment, és tudtam, hogy azért ment nekik, mert már nem hallottam őt, és nem tudott megvigasztalni, hogy én igazán nem tehettem arról, hogy megeredt a vérem, ha akartam se tudtam volna visszatartani, és Maradvány is teljesen megvadult, és én is teljesen megvadultam, és akkor hívták az Anna nénit, és hozta magával a kötőfonalát,
meg a kötőtűit, és akkor már nagyon ordítottam, de már csak azért, hogy Maradvány elmenjen, nehogy
megkösse... nehogy megkösse...
Némán néztük Szandikát, ahogy a körtefa alatt gubbasztva siratta a barátját. A Főnök oldalba bökött.
Odapillantottam. Fél szemöldökét felhúzva nézett rám. Vállat vontam. Tulajdonképpen. Akár. Végülis.
Miért is ne.
Felálltam.
– Tudod, hogy mi kik vagyunk, ugye?
– Aha – hüppögte, aztán kibányászott egy gyűrött gombócot a szoknyája zsebéből, és belefújta az orrát.
– Akkor azt is tudod, hogy csak egy falat kell a körtéből – biccentettem a fa felé.
Szandika is felállt. Barna szemei olyan sárgán csillogtak, mint egy vadmacskáé, nahát, ezt eddig észre se vettem. Felnézett a feje fölött magasodó fára, levett egy már nem annyira vadul zöldellő körtét, és a kezembe nyomta.
Beleharaptam. Mint a kő. Ráadásul olyan fanyar volt, hogy percekig húzta a számat. De hatott! Egy
órával később már hevesen kopogtak az ujjaim a billentyűkön. A Főnök a vállam felett nézte a szöveget,
néha beleszólt, de többnyire hagyta, hadd fusson a varázslat magától.
Ennek már vagy tíz éve. Azóta ugyanúgy vannak a házszámok.
Jut eszembe, jövőre kéne írni egy körtefát oda a kertbe, aminek édes, illatos, lédús gyümölcse van.
Lehetőleg mosolygóssárga, és puha, mint a vaj. Arra talán Szandika is hazajönne. Már biztos elég erős
ahhoz, hogy megvédje a szökevény Maradványt.

Szerkesztette: Németh Eszter

Várfalvy Emőke: Nagy nap Kisszékelyben

(c) Bódi Kati

    Mindenki a nagy napra készült Kisszékelyben. A Nagy Napra, aminek eljövetelét hitték is, nem is a tíz
év alatt, míg a csoda valóra vált. A csoda, amit nem csak várni lehetett, hanem tenni is érte. Kinek így,
kinek úgy.
    Anyám kakaslevest főzött a munkásoknak. Apám minden kedden ment a tajigával. Hordta a kiásott
földet, aztán a téglákat, amiket az Esterházy nagyságosék pénzén szerzett be a mester.
    Már az is ünnep volt, mikor kiderült, a kisszékelyi téglagyár hetekig nekünk égeti majd azokat a szép
drága téglákat. Azokat a téglákat, amikért bankókkal vastagon tömött pénztárcával, díszes kocsikon
érkeztek a budai építési vállalkozók, hogy palotákat építsenek belőlük a finom úri népeknek.
    Azok is csak emberek – legyintett Apóka, mikor apám morgolódott a vállalkozókra, akik az üzlet-
csinálás után gyakran ittak a helyi kocsmában – lehet jobb gúnyájuk, parádésabb kocsijuk, de vajon van-e akár csak egy ember is, aki hét határon átmegy értük a bajban?
    Apám bólogatott. Sosem felejtette el, mit tett érte a szomszéd Stefán apja, mikor egy nagy vihar közepén törött kocsirúddal feküdt az árokban, Rácegres határában. Meg azt sem, hogyan hozta át Simontornyáról a bábaasszonyt, mikor születtem, pedig olyan hideg volt, hogy a lovaknak megfagyott a farka már az odaúton.
    Befogadtuk őket, mert Krisztus urunk ezt tanította – mosolygott rám Mamóka, mikor azt tudakoltam,
miért van a Stefánnak olyan aranyszőke haja, amilyen senkinek sincs köztünk itt a völgyben.
    Stefán volt a legjobb barátom. Vele őriztem a borzderesünket meg a libákat, míg kicsi voltam. Aztán,
mikor nagyobbak lettünk, azt játszottuk, hogy kovácsműhelyünk van. Patkókat meg pompás szegeket
készíttetünk az Ozorai Pipónak, aki ugyan már sok száz éve ellovagolt a másvilágra, az új plébános mégis
mesélt nekünk róla forró nyári délutánokon, amikor az árnyékos templomkertbe mentünk játszani.
– Aztán kardot miért nem csináltok? – kérdezte tőlünk egyszer, s én büszkén feleltem neki, amit
az anyámtól hallottam:
– Kenyeret tiszta búzából lehet sütni, azt meg a megművelt föld adja, nem a kiontott vér. Nem kenye-
rünk a háború!
A plébános elbámult, aztán megkérdezte, hány esztendős vagyok ilyen bölcsességhez. Mikor megmond-
tam, hogy pontosan kilenc, bólintott.
– Itt a fejeket is érdemes művelni, jó földbe hullik a mag – felelte.
    Ami igaz, az igaz, sosem éheztünk, még azokban az években sem, amikor a jég elverte a mezőket, vagy
egy kórság elvitte szinte az összes állatot, aminek négy lába volt.
    Lehet, ebben annak is szerepe volt, hogy Mamóka fényesre koptatta a templom térdeplőjét, amihez
fel kellett menjen a dombtetőre, messze a falun túl. Csak a nagy napig, amikor mindenki a legszebb
ünneplőjében állt lejtőn. Még kalapot is hozott nekem apám a vásárból, a húgomnak meg egy szép
bársonyszalagot, amiért sokat kérlelte. Most megkapta az ünnepre. Pompásan lengett a szélben, ahogy
álltunk és vártuk, hogy a kocsi, amin a régi templom harangját vitték le a hegyről, elhaladjon előttünk.
    A kocsit nem ló húzta, hanem kisszékelyi férfiak, köztük apám is a legszebb ingében, zekéjében, kalap-
ban, büszkén, mögötte a sorban a Stefán apjával. A Stefán anyja az én anyámba karolva állt. Szédült a gyászruhájában a tűző napon.
    Mikor a szekér elhaladt, mi utána indultunk szépen sorban, ünnepélyes léptekkel.
    Mielőtt az új, frissen szentelt templomba felhúzták a harangot, Mamó még odafurakodott és megsimí-
totta. Olyan finoman simította, ahogy Papóka kezét, míg a betegágya mellett virrasztott.
– Régi ez a harang, ugye nagyon régi? – néztem anyámra.
– Olyan régi – súgta anyám –, hogy minden eddig élt kisszékelyi lelkének ez segített szárnyra kelni
a mennyek országa felé.
– A Papóénak is?
– A Papóénak, az ő apjáénak, meg annak az apjáénak, és így tovább.
– S egyszer majd értem is szól?
– Mikor megházasodsz. Mikor kereszteljük az unokáinkat – válaszolta könnyes szemmel anyám.
– S mikor majd én is a mennybe megyek, mint a Papó meg a Stefán?
“Szólok” – kondult meg a harang a kötélen, útban a torony felé. – “Szólok...”

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Lukács-Kis Panka: Reggel

(c)Kasznár Anna

Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, tégla a múltba.
Cirmosan nyújtózó napsugár, derengő árnyak a hajnali ködben.
Álmosan ébredő lelkem csöndje mesét sző szivárványos időbe.
Ránézek. Látom, nyújtózik, háta görbül, szeme szűkül.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Körbefon, rám ül, lélekúton halad.
Harangszó sejlik a fák közt. Álmosan baktat.
Rám néz, tekintete kérdez. Nincs válaszom, álom a lélek.
Ránk borul a reggel csendje. Madárdal hallik, félküllős lüttyő cserreg.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Nem érti, én sem. Honnan s hova lépdel.
Csillagpázsiton sétál, zajong a lélek.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, lépcső tovább.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Ballagó idő

(c) Bódi Kati

    Az idő ballagott, ráért, hajnal volt, nem sietett. Kecses, nyújtózó léptekkel, magába merülten, mígnem
megtorpant a templomhoz vezető ösvénynél.
    Az esőtől megcsuszamlott löszfalban a falu lakóinak lába természetes ösvényt vájt, a fák készségesen
nyújtották gyökereiket támasztéknak. Az idő résnyire szűkült szemmel nézte a lábak nyomát.
    Varázslattól súlyos léptek voltak legfelül, a felbukó vörös korong igézetét hordozták magukban. A kilá-
tótól tartottak visszafelé, a varázskertbe, a diófa alatt álló házba, amelynek falai átitatódtak az állandóság biztonságával, menedéket adó melegével.
    Lekonyult az idő füle-farka, hiszen látta a léptek nyomán az elmúlást, a feledést. Ha a löszfal megcsu-
szamlik, a fák gyökerei nem lesznek elegek a porladó ősi csontokon épült falu megtartására, s végül mégis elveszik, ami az emberöltők viharai közepette megmaradt. Lépcső kellene, időtéglákból épült lépcső,
nyújtózott egyet az ösvény alján. Itt lehetne az első tégla, gondolta, majd hátát púposítva, egyenesítve
nagyot nyújtózott, és lustán, kecsesen felsétált. Itt lehetne az utolsó tégla.
    Leült, újra résnyire húzta a szemét, és méricskélni kezdte a távolságot, oldalra hajtott fejjel, az ugrás
ígéretével feszülő, de még üléshez húzott lábain. Hány tégla kell egy lépcsőhöz? Egy téglában mennyi
az emlék? Miben mérjük az időt? Téglában? Órában? Feledésben vagy emlékezésben? A boldog vagy a boldogtalan órák számítanak-e megfelelő mértéknek? Vagy egy egész emberöltő?
    De vajon melyik ember élete? A három nap alatt gyermekágyi lázban elhunyt anyáé és csecsemőé, vagy
az asztalosé, aki matuzsálemi kort ért meg és végigharcolt két világháborút?
    Kinek az emlékével mérjük? A diófáéval, aki áll, és minden pillanat hosszúra nyúlik, hiszen a fűszál
növekedését, a levelek bomlását és a dió érlelését elsietni vagy elhalasztani nem lehet?
    Vagy a kőművesinas emlékeiben, aki hetedhét országot bejárt, három mesternél is tanult, s úgy jött
vissza a falujába, hogy mennyasszonyának se a nevét, se az orcáját nem feledte, pedig hetedhét országon
szebbnél szebb lányokat látott, de egynek a mosolyában sem volt meg az otthoni meleg, a téli, fűtött kemencepadka, a ringó bölcsőben egészséges gyermek ígérete?
    Az idő ült, lehunyta szemét és figyelt. Ki tudja, meddig ült ott a templomdomb ösvényének tetején,
de mire újra kinyitotta macskamézes szemét, lépcső vezetett az ösvény aljára.
    Utolsó téglája a siető huszonegyedik század elnagyolt, sűrített vásznú moziját kínálta, ahol a tartalmas
beszélgetések és sűrű hallgatások számára nem volt hely. Instant kávé, műcukor és műfogsor, műanyag
körmök és szabályozott fogak csikorgásának téglája volt ez. Az idő még nyújtózni sem tette rá puha,
párnás, kissé elmacskásodott lábait.
    A következő téglában már kedvét lelte. Libbenő szoknyák, táncos léptek, esküvőre hívott a harangszó.
Boldogság és békényi emberség léptéke volt ez. Keresztelő lábnyomát viselte a következő tégla, temetését
a negyedik. Ismétlődő sorsok, puha léptekkel ballagott az idő.
    Nagydarab, három másikat is kitevő téglára lett figyelmes. A falut meg kell tartani. Bármi áron. Kezet
nyújtott az a három a bolthajtásban. Harckocsik dübörögtek, a falu elöljárója leszegett fejjel állt a sorban.
Más lépett elő helyette: Herr Oberleutnant, kérem, ebben a faluban sok a németajkú, mint látja, mink itt
kérem, Herr Oberleutnant, német érzelműek vagyunk. A harckocsik kivonultak. Kisvártatva megérkeztek
az előzőeket üldözők, a falu elöljárója és a német ajkúak hallgattak. Kilépett a sorból a kommunista párt
tagja: Sztarski jitenant, itt kérem, nincsenek németek, itt magyarok vannak és mindenki a kommunista
párt tagja!
    Jöttek-mentek a hadseregek és főhadnagyok, a három elöljáróból mindig az lépett ki, akire éppen szükség volt. A falut megtartották, haja szála sem görbült senkinek.
    Az idő hosszan elnyúlt a téglán, még dorombolt is, annyira tetszett neki, amit látott.
    A következő tégla az iskolamesteré volt, aki soha, egy tanulót se pálcázott, minek tette volna, szeretettel és féltő szóval oktatta hosszú évekig betűvetésre, olvasásra, számolásra a falu apraja-nagyját.
De ott volt a három lánytestvér téglája is, akik köré odagyűltek a lányok, s bizony még nagymama
korukban is megnevettették az unokáikat, feltartóztathatatlan, fogatlan kacagásukkal. Sőt, amikor senki
nem figyelt, lehömbölögtek a domboldalon.
    A gyümölcstermesztők téglája mellett ott piroslott a boltosé. Még lejjebb az ónyaöntő nénié, aki szinte
minden bajnak a nevét eltalálta. De ott volt a doktoré, s az iskolaalapítóé, a drótostóté is.
A régi templom meglazult téglái közül is ott volt néhány a lépcsőbe ágyazva.
    Összefogództak a téglák, emlékhabarcs, álomkavics, szenteltvíz, áldás tartotta össze minden darabját.
Szerelmes és utolsó halálsóhajok, halotti ének, lakodalmi tánc lebegett felette, s valami elhaló, finom
trombitaszót vitt a szél.
    Ballagott az idő puha, macskányi léptekkel a templomdomb alján. Bajszán megrezdült a történelem.

(c)Fodor Veronika

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Nagy Izabella: Csontok lábai alatt

(c) Klesitz Piroska

a minap hajnalban
a főverőér melletti kiserdőben
tetten értem a nagy kaszást
aki aratni szokott éjjelente
tetten értem ahogy üvegfalat húz körém
azt hitte nem veszem észre
utánozhatatlan sunyi trükkjeit
üvegfalat húzott fel éppen
vigyorgott szeme alján a fekete táska
és vigyorgott sárga fogai körül a szája széle is
én pedig azon az órán
amikor aludni szoktam rendesen
véletlenül meglestem ténykedését.
nocsak! meglepve gondoltam a tényre
hogy pirkadatkor üvegfal épül
ilyenkor már szólnak a madarak
és a kín végre elapad aznapra.
aztán csak figyeltem
mit hoz az üvegfal
már elillant az ügyködő
de egy macska is volt még velem
a puha talajon nesztelen mászkált
míg észre nem vette hogy a szövet
alatt fehér csontok állják útját
mint az üvegfal bennem
őt a csontok a lába alatt.
és tetten értem az erdőmélyben
a napfelkelte reggelen
tetten értem az üvegfal előtt a macskát
rám mosolygott én vissza
ennyi volt
egy gyengéden surranó mosoly közte és köztem
köztem és közte megcsillant a reggelfény az üvegen
nyújtózott az üres csontok felett
lehúnyta lustán a szemét
elengedte bajuszán a ciccenést
rózsaszín orrán a szagot.

Nem történt semmi több
ott a főverőér melletti kiserdőben
nem történt semmi különös
csak szél libbent és átjutott
csontjaim közt a pázsiton
az ég felé.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt: Szikomor, a holdszövő oroszlán

(c) Szegedi Csilla

Van egy macskaféle emlős
jó barátom, szingli, nem nős,
egyedül maradt a jámbor,
nem félős, bár nem is bátor,
magának való a lelkem.
Amikor én megismertem,
éppen lepkékre vadászott,
egyik után fára mászott,
ahol hernyó-állapotban
találta meg, leste, hogy van
ilyen csúf testbe bezárva
egy holdszövő lepke szárnya.
Ő a szavanna királya
lehetne, ha arra járna,
amerre az oroszlánok,
címzetes állatkirályok.
Nem él meg a királyságból,
állatkísérő a jámbor,
sivatagon és szavannán
nem maradhatsz vele bambán,
kalauzol árkon-bokron,
elidőzhetsz egy fűcsokron,
s ahol a datolya érik,
édesség röpít az égig.
Van egy macskaféle emlős
jó barátom, szingli, nem nős,
neve Szikomor, a jámbor
füvespuszta-navigátor,
aki elkísér a félig
lerágicsált lombú célig,
s megpihenhetsz, ha nem bánod,
holdszövő a társaságod.

Komjáthy Nessie: Trallali

(c) Bódi Kati

Egy fekete-fehér pöttyös harkálytoll.
Egy fekete-fehér mintás lepkeszárny.
Egy fehér pihetoll.
Egy fekete szarvasbogár szarv.
– Nem lesz ez így jó – mormog Trallali, és visszafordul. Persze szokott ilyesmit találni az erdei úton,
de ez most mégiscsak túlzás! Sietve teszi meg a faluig az utat a selymesre szikkadt sárga porban.
Az első házhoz érve bezörget a tornác végén álló, díszesen faragott ajtón. Magasra nyújtózva épp
a tulipános küszöböt éri fel.
– Papó! Papó!!
Semmi.
Trallali nem adja fel, megy a következő házhoz, és veri a csillagmintás alsó kazettát.
– Papó!! Papó!!!
Semmi.
A következő ajtón nincs faragás, sőt, maga az ajtó is alig áll a lábán. Repedezett, porsárga táblái fölött
ormótlan szemöldökfa, az egyetlen díszítés az évszám. Ezen mindig óvatosan kopogtat, nehogy átessen
rajta, mert onnan már nincs visszaút.
A háta mögött árny suhan. Meglebbenti a haját. Mondjuk, azt nem nehéz, árva lánynak árvalányhaj,
így szokta mondogatni Papó. Az ilyen kis mezítlábas tündérlányoknak más nem jut, ha nincsenek szüleik,
hogy hosszúra, erősre és selymesre fésüljék a hajukat.
Az árny felszalad a ringlófára, onnan a tető széléről szomorúan csüngő ereszre, onnan a kiálló szemöldökfára, és ott megül. Trallali hátrál egy lépést, mert ilyenkor fél tőle, és onnan kiabál.
– Te voltál az?!
A macska ezüst szőrén lágyan csillan a napfény. Tágra nyitja jádeszemét, amiben egész keskenyre húzódik
a fekete rés. A hangja bódítóan dorombol.
– Ki más?
Trallali még egy lépést hátrál, mert ez aztán tényleg túlzás, és nem fogja szó nélkül hagyni, de azért
hagy magának lehetőséget elmenekülni, hátha most derül ki, hogy nem ok nélkül fél a macskaformájútól.
Lábujjaival az út porába kapaszkodik, és onnan ráncolja vádlón a homlokát.
– A szarvasbogár meghalt. A lepke is meghalt. A harkályt is megölted?!
– Akinek eljön az ideje, annak mennie kell. Ez az élet rendje.
– Az élet is az élet rendje...
Papó leugrik a szemöldökfáról. Mire leér, apró, szikár öregember lesz belőle, selymes, szürke hajjal,
nyers fonalú szőttes ingben, hamuszürke nadrágban, mezítláb. Ráncos lábujjai nem hagynak nyomot
a porban. Tenyerét a selymes árvalányhajra teszi.
– Senki nem élhet örökké.
Trallali összerezzen. Ő vajon mikor megy át, és melyik ajtón? Szeme végigszalad a falun. Minden ház
végében ott a lélekajtó, ami a világmindenségből a tornácra, de a tornácról a semmibe nyílik. Hirtelen eszébe jut valami. Apró tündérujját Papó mellkasának szegezi, apró tündérszemeivel merészen a jáde-
szemek közé néz. Már majdnem olyan magas, mint Papó.
– Egyáltalán, minek építették ide az ajtókat? Nem szeretnek élni?!
Papó felkacag. A nevetése tisztán, vidáman dorombol.
– Dehogynem. Épphogy nagyon is szeretnek. De ajtó nélkül is menniük kell, ahogy a lepkének, meg a szarvasbogárnak. Azért van ajtó, hogy minden nap emlékeztesse őket arra, hogy mindent úgy csinálja-
nak, hogy mikor átmennek rajta, ne legyen se megbánás, se neheztelés bennük.
Trallali ujja leereszkedik, homlokán apró ránc mélyül.
– És te miért járkálhatsz rajta ki-be?
Papó arcán elmosódik a mosoly, csak jádeszeme csillog ugyanolyan élénken.
– Ne aggódj, hamarosan én is átmegyek rajta, úgy igazán.
– Dehát... Dehát... – Trallali mindig Papóval volt, mióta a világra jött, és el se tudja képzelni, hogy
egyszer ő se lesz. – Nem mehetsz át rajta úgy igazán, mert akkor senki se fog meghalni!
Papó nyújtózik egyet. Ezüstszürke macskateste sem sokkal magasabb Trallalinál.
– Én csak kísérem őket – dorombolja.
– Akkor nem lesz, aki kísérje őket! – Trallali mérgesen kiabál, és feledve, hogy a macskától félni kell,
Papóra csimpaszkodik, és teljes erejével szorítja. – Nem mehetsz át!
– Dehogynem. Te kísérsz majd.
Papó dorombolni kezd, úgy igazán, ahogy annakidején dorombolt, mikor magához vette az árvalányhajú
kis tündért. Trallali szülei nevelték fel Papót, és ők voltak az elsők, akiket átkísért a világmindenségből
a semmibe. Akkor tudta meg, hogy a semmi maga a világmindenség, és a világmindenség maga is semmi.
Hogy az ajtón a múltból a jövőbe lépnek.
Most.

Szerkesztette: Németh Eszter

Takács Viktória: A rókafarkú nyúl

 

(c) Takács Viktória

    Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, lompos farkú nyúlgyerek született. 

    Két testvérkéjének hagyományos pom-pom virított a hátsóján, de Frici fenekén hosszú, bolyhos nyúl-
farok csücsült. Mintha egy rókáé lenne, csak a színe volt világosbarna.

    Az anyja és az apja hosszan nézegette, csóválták a fejüket, de így is szerették különleges csemetéjüket.

    Frici azonban nem csak a külsejét tekintve különbözött a többiektől. Még a nyulak között is túl ijedősnek számított. Összerezdült a szellősuhogástól, a hulló falevéltől, a varjúkárogástól, a szajkókacagástól, de leginkább a saját árnyékától félt. Akárhányszor hátat fordított a fényesen ragyogó napnak, nagyokat dobbantott nyúllábával, vadul kalapált a szíve, és menekülőre fogta, mert bizony mindannyiszor azt hitte, róka árnyéka vetül rá. Amikor rádöbbent, hogy önmagát látta, szégyenkezve elbújt a bozótba.
– A frászt hozod ránk, Frici! – kiáltották ilyenkor a testvérkéi rosszallóan, és lassan már egyáltalán
nem is játszottak vele.
– Rókafarkú nyúl, az vagyok – ostorozta magát ilyenkor a különös nyúlgyerek.
    Nyúlmama sóhajtozva ölelgette Fricit, de nyúlpapa nem vett tudomást az egyre növekvő problémáról,
inkább fütyörészve ugrándozott minél messzebb az odútól és friss pitypangot szedett a vacsorához.
    Ahogy nőttek a nyúlgyerekek, úgy nőtt Frici lompos farkincája is. Jól jött persze, amikor beköszöntött
a tél, mert a kisnyúl sosem fázott, akkor sem, ha a testvérei nem bújtak mellé.
    Egy fagyos, téli délután, amikor az árnyak úgy nyújtóztak az erdőben, mint kopogtató szellemek karjai,
Frici legkisebb testvérkéje kiszökött az odúból és elcsatangolt a fák között. Épp, amikor felfedezték, hogy
nem teljes a létszám, bukfencezett be a kisnyúl az odúba, és így kiáltott:
– Róka! Jön a róka!
    Most aztán tényleg kitört a pánik a meleg fészekben. Ha felfedezi őket a róka, az bizony nem megy el,
míg el nem kapja valamelyik tapsifülest. Nyúlmama pityergett. Nyúlpapa mérges volt. Egy darabig magában fortyogott, aztán kirobbant belőle a szidalmazás.
– Ugyan, minek kellett kiszöknöd? Most aztán ránk hoztad a bajt. Megmondtam, hogy Fricit kivéve
mindenkinek tilos egyedül kimenni.
– Ő miért mehet ki? – kérdezte félénken a lehordott nyuszika.
– Mert az ő farka rémisztő. Szürkületben még a róka sem tudná, kivel van dolga.
    Frici eddig rémülten reszketett az odú mélyén, de nyúlpapa szavai szöget ütöttek a fejébe. Lehetséges,
hogy nem csak ő maga ijed meg az árnyékától? Talán még egy rókát is elkergethetne a lompos farkával?
Tán egy óra is eltelt, a vörös bundás ravaszdi még mindig kitartóan ült az odú közelében, amikor Frici
elhatározásra jutott. Néhány szem dércsípte csipkebogyót talált az üreg mélyén, amiket összenyomott és piros levükkel kenegette a farkincáját, amíg vörös nem lett a színe. Az odú szájához óvakodott és ki-
lógatta lompos rókafarkát.

– Én voltam itt előbb, hordd el az irhád! – morgott a nyúl a lehető legmélyebb hangon, amit csak elő
tudott csalni magából. – Nem hallottad? Tűnés! – tette hozzá minden erejét beleadva.

    A fa mellett üldögélő öreg róka először nem hitt a szemének, de amikor ráripakodott a szemmel látha-
tóan jóval nagyobb állat, jobbnak látta odébbállni.

    Amikor Frici visszatért a többiek közé, dermedt csend fogadta. – Elment? – kérdezte megilletődve
nyúlmama.
    Frici csendben bólogatott, csak a farka vége remegett egy kicsikét. Innentől kezdve azonban soha többé
nem félt. Nem csak a rókát ijesztette el, hanem az annál nagyobb ellenségeket is. Akár farkas jött, akár
medve, nem kellett félni a családjának.
    Az üreg mélyén sok kis nyuszi aludt szépen, összebújva, békességben.

 Szerkesztette: Németh Eszter