 |
| Szüdi János illusztrációja |
Gyanús volt, hogy Nyírszarvas egyszer csak eltűnt. Nem álldogált a bódé előtt csálé agancsain virágfüzérrel mint minden évben, ha már megérkezett a tavasz. Gondoltuk biztos ő is nyaralni ment a szezon előtt. Találgattuk, hova utazott, aztán megállapodtunk abban, hogy biztosan Lappföldön trappol meg trécsel a Mikulás rénszarvasaival, akik az év háromszázhatvannégy napján örömmel vezetik körbe a hozzájuk érkező négylábú utazókat a környék erdeiben és felhői között. Nyírszarvas nyilván ilyen szórakozási lehetőséget keres az unalmas tél után, hogy felkészüljön a mozgalmas nyárra, amikor ő vigyáz gazdátlan úszószemüvegekre, fél pár babaszandikra, unikornisos hajgumikra, ananász alakú törött vízipisztolyra, meg más hasonló kincsekre.
Akárhogy vártuk, Nyírszarvas nem került elő, s egyre aggodalmasabban számolgattuk a napokat május egyig. Ezen a napon hagyomány nálunk Kenesén, hogy Lángosádám és Limoniki hajnalban kitárja a zöldre festett rácsos kaput, Nyírszarvas pedig üdvözli a szezont és jelt ad, hogy mától újra jöhetnek a kicsik, a nagyok meg a még nagyobbak. Fűre lépni nem csak szabad, de kifejezetten jól esik. Főleg mezítláb. Slattyoghatunk papucsban. Repkedhetünk kosárhintával. Hullámozhatunk vadkacsákkal. Idén tényleg megépíthetjük a leghosszabb csatornahálózatot a homokvárváros és a tó között. Megtaláljuk a röplabdát a nádasban egy túl hosszú szerva után is. Kibékülünk a folyton éhes szúnyogokkal. Elférünk a tekeredős öltözőcsigában. Vicces mintákat rajzolunk a tesónk hátára naptejjel. És sosem felejtjük el felfújni a nagyitól örökölt kempingbringát indulás előtt, hogy ne kelljen hazafelé lógó orral tolni.
Aztán, egy szombat délután, mikor reménykedve lődörögtünk a szabadstrand környékén, megtudtuk a szörnyű igazságot. Nyírszarvas nem nyaralni ment, hanem fölpakolt Lángosádámmal meg Limonikivel a cuccoskocsira és egyszerűen elköltözött.
Nem, nem úgy mint a gólya meg a fecske. Mert azok visszajönnek minden nyáron. Úgy, mint az az ovis csoporttársunk, akivel májusban még megígértük, hogy a nagycsoportban is a legjobb barátok leszünk, aztán hiába vártuk szeptemberben, nem jött többet oviba.
Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy idén nem lesz nyár Kenesén. Még az ég is beborult. Fújni kezdett a szél és szemerkélni az eső. A fejünk felett egy óriási varjú szállt át, azt rikácsolva, hogy: kár, hogy nem lesz nyár. Ő is látta elgurulni a cuccoskocsit. Lehet épp Lappföld felé.
Hát persze! Ki más szerződtethette volna az égkékszemű Lángosádámot meg az málnaszörp mosolyú Limonikit a szuper szorgalmas Nyírszarvassal, ha nem a Mikulás?! Amikor tavaly álruhásan erre biciklitúráztak a Húsvéti Nyúllal felismertük őket, de senkinek sem szóltunk, csak kacsintottunk, ők meg visszakacsintottak. Igen, a nyúl is. Ezért is voltunk benne ezer százalékig biztosak, hogy ők azok.
A Mikulás ráadásul olyan széles mosollyal ette a csak itt kapható mogyorókrém-mámoros lángost és töltötte rá pohárról pohárra a levendulás limonádét, hogy egy darabig azt hittük házat vesz és az egész lappföldi ajándékgyárat áttelepíti a Balaton partra. De úgy tűnik, inkább az büfésünket telepítette magához, vele együtt a nyarat, a jóllakott árnyékban heverészéseket, a huncut jégkását meg a kihívásokat, aminek a jutalma nem lehetett más, csak a szuperpufi mogyorókrémmel bőkezűen megkent lángosfánk.
Hazafele menet megbeszéltük, hogy mindenki szól a szüleinek, vegyék elő a fülvédőket meg az ötujjas kesztyűket, vigyék el élezőhöz a korcsolyákat. Mi pedig levelet írunk a Mikulásnak, hogy ezt a nyarat kihúzzuk valahogy téli sportokkal meg forró csokival is itt Kenesén, de december hatodikán feltétlen hozza vissza a barátainkat. Egyrészt mert gyerekek vagyunk, és ezt, csakis ezt szeretnénk, de nagyon. Másrészt meg azért, mert a sarkvidéknek sem tesz jót hosszú távon az augusztusi balatoni kánikula.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése