Sugár Zsigmond: Bruckner Szigfrid 6.0

Holló Anna

Motorzúgásra ébredt. Korán volt még, de hiába szorította össze a szemét, nem tudott visszaaludni. Egyre csak az a fránya feladat járt az eszében, amit nem adott le határidőre. A hatpontnulla. Csak így nevezte a programot, amin már két hete dolgozott.  

Majd holnap tornázom – gondolta.

Lefordult az ágyról, és feltápászkodott. Fájós derekát kihúzta, mire a pocakja kivillant a trikó alól, ha csak egy pillanatra is. Barna sörényét hátra söpörte, és úgy roggyant le a klaviatúra mellé, mint egy zongoraművész. A szemét lehunyta, és sóhajtott. Képzeletében a sokezres nézősereg felmorajlott:

– Bruckner Szigfrid, a világ legjobb zongora virtuóza és a legcsodálatosabb oroszlánja.

Kinyitotta a szemét, és a monitorra meredt. A legutóbbi futtatás után tizenhárom hibát jelzett ki a program, de tudta, ha egyet kivág, kettő nő a helyére.

– Sárkány – morogta.

Felpattant, és a konyhába cammogott. Megtömte az öreg, öntöttvas kávéfőzőt, s amíg a tűzhelyen duruzsolt, az ablak elé állt. A sárkányra gondolt, a tizenháromfejűre, akit estig rendre legyőzött, de az álnok féreg reggelre minduntalan feltámadt. Sorra vette a fejeket. A középsőnek szúvasak voltak a fogai, és pocsolyaszagú a lehelete. A jobb szélső, a kívül-belül tüzes volt a legfélelmetesebb. Ő tartotta ébren a többieket. Jobbról a másodiknak tépett volt a füle és kopott a pikkelye. Itt elakadt. A kávéfőző felsírt, és szanaszét prüszkölte a barna maszatot. Szigfrid felmordult, lekapta a vasat, törlőrongyot ragadott. Sziszegve forgolódott éppen, amikor a telefonja megszólalt. A kávéfőző és a rongy a mosogatóba repült, és Szigfrid egy öklömnyi gombóccal a torkában nyögte ki, hogy:

– Szia Szabolcs!

– Kilenctől értekezletem lesz. Mit mondhatok? Ugye már kész? – hadarta Szigfrid főnöke.

– Igen. Majdnem. Tizenhárom – motyogta Szigfrid.

– Tizenhárom micsoda?

– Hiba. Még ma kijavítom, de legkésőbb holnap – ígérte Szigfrid.

A telefon feljajdult. Úgy hangzott, mintha Szabolcs belerúgott volna az íróasztala lábába. A dörrenést, sok apró vakkantás követte. Időbe telt, mire értelmes szavak jutottak Szigfridhez.

– Még nem készült el? Ez kész katasztrófa. Holnap reggelig kapsz haladékot, de nyolc-harmincra nálam legyen. Oké? – hadarta Szabolcs. .

– Oké – felelte Szigfrid.

Kávé és reggeli nélkül ült vissza a számítógép elé. Szemöldökét összehúzva, fogát csikorgatva csapott a billentyűkre. Kijavította az első hibát, aztán a másodikat, és haladt tovább. Már a kilencediknél járt, amikor a város három templomában sorra megkondultak a harangok. Felállt, hogy legalább egy pohár vizet igyon, de nem jutott ki a konyhába. Megcsörrent a kaputelefon.

– Csomag – recsegte a doboz.

– Nem rendeltem – tiltakozott Szigfrid.

– Kerekerdő utca négy? – kérdezte a hang.

– Igen, de én akkor sem...

– Bukfenc Bikfic? – érkezett a következő kérdés szakadozva.

– Bruckner Szigfrid!

– Jól van jól! Lefogadom, hogy még egy falatot sem ettél.

– Mi? Ja, te vagy az Dini? Ma nem érek rá. A hatpontnullán dolgozom.

– Igen? És?

– A határidő.

– Mi van vele?

– Lejárt – felelte Szigfrid, és sóhajtott.

– Már úgyis elkéstél. Sokat vagy keveset, az édes mindegy.  Na, gyere. Tényleg hoztam egy csomagot. De nem valamit, hanem valakit. Nem fogod megbánni.

A kaputelefon elnémult, és Szigfrid a faliórára meredt.

Négy elmúlt. Csak köszönök neki – gondolta.

Ahogy volt, átizzadt trikóban, pizsamanadrágban és papucsban lépett ki az ajtón. A lift ajtaja felnyikordult, és Szigfridet kirázta a hideg. Nem tudta megszokni.

Pomogács – gondolta.

Behúzta az ajtót, megnyomta a gombot, és a fal felé fordult. Imádta a firkákat böngészni.

– “Usha”. Semmi értelme – motyogta.

 – “Vacs-ka-ma-ti” – olvasta ki a másodikat, és hátra tántorodott. – Az nem lehet!

Újra nekifogott.

– “Vas-macs-ka-lap” – olvasta ki most már helyesen.

Döndült a lift, és Szigfrid hunyorogva botorkált ki a napfényre. A panel előtt egy apró zászlókkal feldíszített, ütött-kopott bicikli állt. Pankó Dini, a hírhedt szabadulóművész ült rajta, és vigyorgott. Mint mindig. Ötször próbálták már bezárni, de minden alkalommal kereket oldott. Pandini, így hívták a barátai. Szigfrid is mosolygott, de aztán nyelt egyet, és a vázra meredt. Dini előtt egy virágszemű nő ült a vázon. Szigfrid felfújta a mellkasát, mindkét kezével a hajába túrt, hogy a barna sörényét megigazítsa, de a lába gyökeret vert. Egy lépést sem tudott tenni, miután eszébe jutott a pizsamanadrágja.

– Ez a fürdőgatyád? Jó lesz, csak gyere már! – vezényelt Pandini.

– Hát, igen – motyogta Szigfrid.

A fejét lehajtva somfordált a bringa mellé.

– Gurulunk, te meg kocogsz. Két perc és ott leszünk a Duna-parton.

– Én csak köszönni... – kezdte Szigfrid, de a virágszemű közbevágott.

– Azt mondtad, hogy a töltőhöz megyünk.

– Hát persze, ott vár minket a strandon – felelte Padini.

– Nálim? – kérdezte Szigfrid.

– Ki más?

– Jó, akkor megyek – dünnyögte a pizsamába bújt oroszlán.

– Úgy-úgy. Kicsit kéreted magad, aztán nem tudsz megállni. Az én barátom – harsogta Pandini, és már gurult is a bicikli.

Szigfrid lihegve szedte a lábát. Büszke volt magára, hogy tudta a lépést tartani. De azért ömlött róla a víz, mire a strandra értek. A bringa a földre került, és a virágszemű kacagva szaladt a vízbe.

– Ő... – kezdte Szigfrid.

– Ő? A földig szoknyás, hegyesorrú, napmosolyú csoda?

– Igen, ő.

– Hoja, a virágszemű bilobata. Boszorkány.

– Igazi boszorkány? – kérdezte tátott szájjal Szigfrid.

– Hát persze.

– Diplomás?

– Dehogyis. Most mondtam, hogy igazi – felelte Pandini már két pohárral a kezében.

– Előbb inkább megfürdök – mondta Szigfrid.

– Menj csak! De várj. Mikor jöttél ki utoljára a lakásból? – kérdezte Pandini.

– Hát, még tavasz volt.

– Akkor igazad van. Irány a víz, hiszen mindjárt vége a nyárnak! – vezényelt Pandini.

Szigfrid oroszlánüvöltéssel vetette magát a folyóba, de azon nyomban elakadt a hangja. De csak azért is alábukott a jéghideg vízbe. Lüktető halántéka egy szempillantás alatt kisimult, elfelejtett mindent, a munkát, a határidőt és Szabolcsot. Mire legközelebb felocsúdott, már legalább egy órája ásta az alagutat, amit Nálim rábízott. Ő volt a strand ura. Nálim a töltő, aki mindenkinek könnyedén kitöltötte az idejét. Pandini a vizet hordta, Hoja a homokvárat csöpögtette. Épült-szépült a vízparti palota.

– Tehát egy tizenhárom fejű sárkánnyal harcolsz meg nap mint nap? – fordult hozzá Hoja. – Ez csodálatos!

Szigfrid elpirult, és arra gondolt, hogy milyen régen mondták már ezt neki. Csodaszigfrid, csodaő. Törni kezdte a fejét, hogy mit is válaszolhatna. A virágszemét dicsérje meg vagy az orra élét? Nem tudta eldönteni, és a következő pillanatban feljajdult a víz. Szigfrid megdermedt, ahogy a többiek is.

– Sír a víz – súgta Hoja.

– Jajgat – helyeselt Pandini.

– Mi történik? – kérdezte Szigfrid.

– Kiderítem – felelte Hoja, a virágszemű boszorkány és begázolt a vízbe.

Nálim, Szigfrid és Pandini nem moccant, a homokvár mellől figyelte, hogy vajon Hoja túléli-e. Nyakig merült a vízben, aztán a feje is eltűnt, de a következő pillanatban már kifelé evickélt a karjai között egy lánnyal. Már csak derékig ért kettőjüknek a víz, amikor az idegen újra feljajdult.

– Nem lehet. Tovább nem mehetek – kiáltotta.

Hoja megállt, végignézett a lányon és a vízbe ejtette.

– Igazad van. Ki vagy te? Mi vagy te?

Szigfrid és Pandini megindult feléjük, de Hoja egy intésével megállította a híres-neves oroszlánt és a szabaduló művészt.

– Mi vagy te? Hal vagy ember? – tette fel újra a kérdést Hoja.

– Még nem döntöttem el – felelte a lány, s megvillant a halfarka.

– Hableány – dünnyögte Szigfrid.

– Sellő – vágta rá Pandini.

– Hoja vagyok – mutatkozott be a virágszemű boszorkány.

– Nidán – súgta a halfarkú lány.

– Miért jajgattál? – kérdezte Hoja.

– Nem tudom. Talán éppen azért, mert nem tudom eldönteni – mondta Nidan.

– Eldönteni?

– Igen. Hal vagy ember. Egyszerre szeretnék mindkettő lenni.

– Azt nem lehet – mormolta Hoja.

– Tudom, azért fáj a fejem.

– Hát ezért jajgattál! – kiáltott fel Hoja. – Halljátok? Gyertek segítsetek.

Pandini és Szigfrid lassan gázolt a lányok felé, miközben sugdolództak.

– Te tudod, hogyan lehet egy fájós fejű hableányon segíteni? – kérdezte Szigfrid.

– Fogalmam sincs, de ha valaki tud segíteni, az Nálim lesz a töltő – felelte Pandini.

Megfordult, füttyentett, aztán intett. Nálim megvakarta a tarkóját, és bólintott, de csak nagy sokára tápászkodott fel a homokból. Jobb kezét a háta mögé dugta, úgy lépegetett be a vízbe. Senki sem tudta, hogy mire készül, s amikor már csak egy kőhajításnyira volt, meglendített a jobbját. Egy öklömnyi labda csattant Hoja és Nidan előtt. Hoja felkacagott, és a kezébe kapta. Egykettőre kört formáltak, és sötétedésig játszottak. Ahogy a nap alábukott, Szigfridnek nőni kezdett a gombóc a torkában. Szabolcs, a főnöke jutott az eszébe, és krákogva búcsúzott.

– Én most már. Nekem most már tényleg – dünnyögte, de a többiek meg sem hallották.

– Fáj még a fejed? – kérdezte Hoja a halfarkú lánytól.

– Nem, el is felejtettem – felelte Nidán.

El sem köszönt, csak a víz alá bukott, de amikor a többiek elindultak a part felé, utánuk kiáltott.

– Holnap?

– Igen, mindenképpen! – válaszolta Hoja, a virágszemű boszorkány.

– Egész nap itt vagyok – felelte Nálim, a töltő.

– Délre én is kitekerek – tette hozzá Pandini.

Egyedül Szigfrid maradt adós a válasszal.

– Jössz te is, oroszlán? – kérdezte a boszorkány.

Szigfrid megingatta a fejét jobbra, balra, előre és hátra is.

– No, ez mit jelent? – kérdezte a boszorkány.

– Nem szereti – súgta Pandini.

– Mit nem szeret? – csattant fel Hoja.

– Bruckner Szigfrid, őt így kell szólítani. Erre az egyre kényes – mondta Pandini.

– Igazán? Vicces vagy Bruckner Szigfrid. Mondd, jössz-e holnap velünk labdázni?

– Ha befejezem, ha be tudom fejezni a munkát, akkor jövök – felelte Szigfrid.

Pandini a sörényes barátja mellé lépett, és hátba veregette.

– Éjjel-nappal dolgozik. Ugye komám?

– A határidő...

– Mindig van egy határidő. Most ez, aztán egy másik – vágta rá Pandini.

– Miért dolgozol sokat? – kérdezte Hoja, a virágszemű boszorkány.

– Ó, én nem. Csak amennyit kell – dörmögte Szigfrid.

– Látástól-vakulásig – súgta Pandini.

– Nincs mese! Holnap te is itt leszel! Nélküled hogyan építhetnénk fel a várat? És Nidán, ha nem segítesz, örökre a folyóban ragad – mondta Hoja, és a szabadulóművészre kacsintott.

– Igazán? – kérdezte Szigfrid.

– Hát persze, a csodálatos Bruckner Szigfrid nélkül nem boldogulunk – felelte Pandini.

– Segítek. Hogy ne segítenék! Hiszen én vagyok Csodabruckner Csodaszigfrid! – bömbölte, és megrázta a sörényét.

Így történt, hogy Bruckner Szigfrid a nyár utolsó két hetét a Postás-strandon töltötte a barátaival. Pandinivel, a szabadulóművésszel. Nálimmal, a töltővel. Hojával, a virágszemű boszorkánnyal és Nidánnal, a halból lett leánnyal.

Hogy mi lett a sárkánnyal? Ahogy hazaért Szigfrid egy suhintással levágta a megmaradt fejeket, és lássatok csudát, egy sem nőtt vissza reggelre. Ki tudja miért? Talán a boszorkány küldött segítő varázsigét.

 

Szerkesztette: Németh Eszter