Klesitz Piroska illusztrációja
Megszürkült minden. Az ég, az arcom. Anya is. Nem szeretem a szürkét, szomorú vagyok tőle, és anya is az volt. Egyre szürkébb, lassan már átlátszóan szürke.
Régen sokat nevetett, játszottunk, öleltük egymást. Akkor minden rózsaszín volt. Anya is. Én is. Szeretem a rózsaszínt, boldoggá tesz, és anyát is boldoggá tette.
Szikrázó rózsaszín volt minden. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el halványulni. Egyre kevesebbet nevettünk, anya feszült lett. Esténként egyre többször hallottam, hogy apával veszeksznek.
Azt hitték, alszom. Mindent hallottam. Mindig.
A szürke először csak derengett, aztán egyre sűrűbb, sötétebb lett. Már nem múlt el, állandóvá vált. Az esti veszekedések is. Sírtam. Titokban. A tükörből egy szürkülő arc nézett vissza rám.
Vágytam a rózsaszínre, anya is. Próbált nevetni, ölelni. Aztán egy reggel apa elment, és nem jött haza… Vártam, mindig vártam. Ígérte, hogy jön, csak egy kicsit kell elmennie, de szeret, ne aggódjak, ő jön, és velem lesz. Nem így lett. Néha jött, inkább nem. Vártam, mindig vártam.
Anya teljesen szürke lett, egészen sötétszürke, már-már fekete. Minden szürkévé vált. Utálom a szürkét! Gyűlölöm! Apát is gyűlölöm! Ő tehet erről!
Anya nem mosolyog, nem nevet, nem ölel, nem sír. Anya átlátszó lett. Eltűnt! Meghalt. Ő is itt hagyott! Egyedül vagyok szürkén, szomorúan. Nem akarom apát! Most mégis vele kell mennem, mert már nincs anya, hogy megvédjen, öleljen, szeressen.
Apa elvisz az új lakásába, az új családjához, egy új életbe. Nem akarom! Itt akarok maradni anyával!
Nem engedik. Azt mondják, el kell temetni, be a föld alá. Sírok. Sikítok. A föld alatt hideg van, anya fázni fog! Hadd takarjam be a kedvenc rózsaszín pokrócával. Az jó meleg, nem fog megfázni! Nem engedik a bácsik és a nénik a kórházban. Nem engedik.
Hirtelen pulzálni kezd a szürkeség. Belehasít egy rózsaszín felhő. Egy alak áll a rózsaszínben. Pislogok, mert elvakít a fény. Apa az, kavarog körülötte a bíbor.
„Hagyják őt!” – robban a hangja. Felém fordul, leguggol, megsimogatja az arcom. Sír. Potyognak a könnyei. „Ne haragudj!” – mondja elfúló hangon. Átölel.
„Gyere, takarjuk be anyát!”
Hirtelen minden rózsaszín lett, anya is, apa is, én is, az egész világ.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése