Gertheis Veronika meséi

 

Izsay Alexandra illusztrációja

A sárga gomb

Ez a sárga gomb igazi világjáró. Volt már bőrtarisznya zárógombja, csillogó dísz tollas vadászkalapon, utolsó remény egy folyton lecsúszó nadrágderékon. Sőt, ha igaz a hír, még Mátyás király aranydolmányán is illegette magát. Ami persze lehet, hogy csak mese. De az biztos, hogy utoljára nagymama kötényén fityegett, onnan került a varródobozomba.

Köténygombkorában történt, amit elmesélek. Nagymama épp a híres gubájához darálta a mákot, amikor csengettek. Egy egyenruhás, tányérsapkás férfi állt az ajtóban.

– Grófnő, a hintója készen áll – tisztelgett.

Nagymama álla úgy leesett, hogy nem is tudott felelni, csak cövekelt a virágmintás kötényben, kezéről földre pergett a mák. Még hogy grófnő!

Már éppen megszólalt volna, hogy kérem, itt valami tévedés van, mikor a köténye ficeregni kezdett.

– Csavarj meg! – súgta a sárga gomb.

Nagymama lesöpörte a mákot, és csavarintott egyet a gombon. Abban a pillanatban sárga selyemruha ölelte körül az otthonka helyett, ezüst haja szép toronyba rakva, gyöngyök fénylettek benne. Követte a kocsist, és kényelmesen elhelyezkedett a bársony ülésen.

A hintót négy karcsú agár húzta. A levegőbe szöktek, elrepítették őket az Alpok csúcsai, Párizs fényei és a La Manche-csatorna felett. Nagymamát az angol királynő hívta meg uzsonnára. Indiai fekete teát ittak tejjel, két cukorral, hozzá vastagon vajazott teasüteményeket majszoltak narancslekvárral. Később kirakót rakosgattak, és arról beszélgettek, amikor még lányok voltak.

Mikor az óra hatot ütött, nagymama egy szalvétára leírta a királynőnek a mákosguba receptjét, aztán „So long, goodbye!” elköszönt, és agárhintón hazarepült. Itthon megcsavarta a sárga ruhán a sárga gombot. Aztán ledarálta a mákot, és éppen megfőzte a vacsorát, mire nagypapa hazaért.

Ez nem mese, így volt. Onnan tudom, hogy nagymama azóta is egy kanál narancslekvárt kever el a meleg tejben, amit a gubára önt.

 

Izsay Alexandra illusztrációja

Egy szál, telt virágú muskátli

A sétány padja hunyorogva sütkérezett a délutáni napfényben. Eddig egészen átlagos napja volt. Reggel piacról hazacsoszogó nénike pihent meg az ölén. Ifjú segítője, a pöttyös ruhás, húzós cekker a hátával simult a vén utcabútor lábához.

Délelőtt egy csinos dadus ült le fagylaltot nyalogatva két óriás porcelánbabának öltöztetett kislánnyal. Kínosan ügyeltek a ruháikra, így a lecsöppenő fagylaltcsepp a padra hullott.

– Hmm… Csokoládé! – itta volna be repedéseibe, de a kisasszony azonnal letörölte.

Déli harangszóra tanóráról szökött suhancok látogatták meg. Tőlük ered néhány, a deszkáira karcolt felirat. Ám most ők is a fagylaltost látogatták meg. Terpeszkedve nyalták a hideget.

– Tessék rendesen ülni! – hadonászott egy öregúr a sétabotjával. – Más oda leül, szép, tiszta ruhában, ti meg összemocskoljátok. Huligánok!

A srácok ügyet sem vetettek rá. A pad sem méltatlankodott, mert a deszkáira csöpögő citromot, málnát és vaníliát most nem törölte le senki. A fiúk elmentek, csak a déli nap nyújtózkodott el a padon. A sétálók árnyékosabb helyeket kerestek.

Négy óra tájban jelent meg egy fiú, a park felől érkezett. Szűk, fekete farmernadrágban, tarka filodendronlevelekkel mintázott pólóban feszengett. Laza, elegáns mozdulatnak szánt bakugrással a paddal szemközti korlátra szökkent. Percenként megnézte az óráját.

Jól öltözött pár haladt el előtte, a hölgy kezében rózsa. A fiú arca megnyúlt, s egy zöld lámpát kapott talján robogó lendületével lőtt ki a park kertészháza felé. A morzsavadász verebeknek idejük sem volt a landolásra, már vissza is tért egy szál telt virágú muskátlival. A gyökerét nyilván útközben dobta el valahol.

Végtelen várakozás következett. A fiú rótta a köröket a pad előtt, lépései ritmusára lengette a virágot. A bütykös szár kaparta a bőrét, és az egész növény furcsa, fanyar illatot árasztott. A keze is olyan lett. Hogy fogja megsimogatni a lány arcát? Ha egyáltalán…

A lány nem jött. Hiába virított a fiú több mint fél órát a megbeszélt pad előtt, felültették. A padra dobta a virágot, és elkullogott.

– Fagylalt, virág… Valakinek jó napja van – hümmögött a szomszéd.

A vén pad nem felelt. Ám éjszaka, mikor bezárták a parkot, s egy árva lélek sem kóválygott a fák alatt, kinyújtóztatta rozsdás térdeit, és elindult a kertészlak felé. A muskátlis ablak elé terülő lámpafényben már várta valaki. Kecses kovácsoltvas íveivel integetett az elbűvölő, almazöld fagylalt színében olvadó kertészpad.

A kertész másnap azt hitte, a parkőr, a parkőr azt hitte, a kertész húzta egymás mellé az ülőkéket. A kovácsolt pad áttört támlájába tűzött telt virágú muskátliszálon senki sem gondolkozott.

Szerkesztette: Miklya Zsolt