Oldalak

2024. március 17., vasárnap

Csányi Szilvia: Valami bűzlik a kastélyban

Sipos Fanni illusztrációja


A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján. 

Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát. 

– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel. 

A gyík értetlenül nézett rá. 

– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű? 

– Hát ez a szag! 

– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset! 

– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél? 

– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík. 

– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat. 

– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem. 

– Ki vagy, és mit csinálsz itt? – szegezte a kérdést Keke a fekete-fehér szőrcsomónak. 

– Bella vagyok, és eltévedtem. Megijedtem tőletek, ezért bújtam el – jött a válasz a fűcsomóból. 

– Gyere elő, nem fogunk bántani – nyugtatta Keke. 

– Vagy majd meglátjuk, hogy bántunk-e – próbált fenyegetőnek tűnni a gyík, de Keke mosolyogva legyintett. A fűcsomó izegni-mozogni kezdett, és szép lassan előbújt egy gyönyörű bundájú borz. Nagy fekete gombszemével olyan kedvesen nézett Kekére és Gilbertre, hogy a két jóbarát szíve teljesen ellágyult. 

– Gyere bátran! – biztatta Keke. 

– Jól van, nem bántunk – nyugtatta Gilbert. 

– Köszönöm, igazán kedvesek vagytok – hálálkodott a borz. – Ti itt laktok? 

– Igen! A kastélyban! Meg a tó partján! Meg itt, a parkban! – magyarázta Gilbert. 

– Ó, biztos fantasztikus lehet itt élni. Igazán gyönyörű ez a hely – sóhajtott Bella. 

– Szívesen körbevezetünk – ajánlotta fel Keke. – Gyere! – azzal mindhárman a kastély felé vették az irányt. 

– Miért nem laknak itt emberek? – kérdezte a borzlány. Séta közben Keke és Gilbert elmesélte neki, hogyan lettek ők ketten barátok. A kastélyban teremről teremre haladtak, és Bella nem győzött álmélkodni, hogy mennyire csodás minden. 

– Tudod, én remekül főzök. Bármit el tudok készíteni. Ha szeretnéd, velünk ebédelhetnél – mondta Gilbert. Keke gyanakodva nézett a gyíkra, mert még élénken emlékezett a legutóbbi vacsorára, amit ő készített, amikor Hódot és családját látták vendégül. Nem nagyon vágyott újra átélni a sok idegeskedést. 

– Hát, nem is tudom… – kezdte, de Bella felkiáltott: – De jó! Köszönöm! Az csodás lenne! De elég, ha csak valami egyszerű ételt készítesz, amit gyorsan meg tudsz főzni. Miattam ne fáradj! – tette hozzá. 

– Már úgyis nagyon éhesek vagyunk, bármi jó lesz, csak gyors legyen – bólogatott Keke egyetértőn. 

– Jó, akkor csak egy leves és saláta lesz az ebéd. Menjünk! Gyűjtsük össze a hozzávalókat! Siessetek! – azzal már szaladt is kifelé. 

– Hú, mindig ilyen gyorsan beszél? – kérdezte Bella. 

– Bizony! Ha izgatott, akkor még ennél is jobban hadar – mosolygott Keke. – De legalább nem kezdett el a terítésen aggódni, akkor vacsorára sem lenne készen az étel. 

Iparkodniuk kellett, hogy lépést tudjanak tartani a gyíkkal, aki ide-oda rohant, és lelkesen tépkedte a növényeket, aztán Keke és Bella kezébe nyomta őket, és már futott is tovább. Közben egy másodpercre sem maradt csendben. 

– Ez is kell! Ó, az még jobb lesz! Majdnem elfelejtettem! Így tökéletes lesz!

Amikor megelégedett az összegyűjtött mennyiséggel, a kastély felé iramodott. 

– Gyertek! Siessetek! Segítsetek főzni! – kiáltott vissza. A kastély régi konyhájában tényleg szélsebesen elkészítette az ebédet, közben Bella és Keke megterített a szomszédos teremben. 

– Nyugodtan üljetek asztalhoz, máris tálalok – mondta Gilbert. A béka és a borz kényelmesen elhelyezkedtek a nagy asztal végében. Gilbert pár perc múlva egy levesestálat egyensúlyozva jelent meg az ajtóban. Szokásához híven gyorsan lépkedett és nem vette észre a régi szőnyeg felkunkorodó szélét. Megbotlott, a levesestál pedig hatalmas csörömpöléssel a földre esett. Bella ijedtében felsikoltott. Keke rohant segíteni barátjának. 

– Jól vagy? Nem történt bajod? – kérdezte aggódva. 

– Nem, semmi bajom, csak hát az isteni leves. Pedig tökéletes lett, és már annyira éhesek voltunk – sajnálkozott Gilbert. Pár pillanat múlva azonban fintorogni kezdett. Keke is. 

– Ajaj! Mi ez a szag? Ez szörnyű! – kiáltott fel a gyík. 

– Ugye nem az étel? – kérdezte gyanakodva Keke. Aztán mindketten Bellára néztek. 

– Hm. Menjünk ki a konyhába, és segítek neked behozni a salátát – mondta Keke. 

– Remek ötlet! Köszönöm! Menjünk! – hadarta zavarában Gilbert. Amikor a konyhában már csak ketten voltak, Gilbert odasúgta Kekének: – Jaj, szegény Bella! Hát ez a bűz belőle jön! 

– Ó, már értem – mondta Keke. – Ő egy bűzös borz! Hamarabb is gondolhattam volna erre. 

– Most mit csináljunk? – kérdezte Gilbert. – Nem akarom megbántani. 

– Én sem – súgta Keke. Abban a pillanatban halk kopogás hallatszott. 

– Bejöhetek? – dugta be fekete-fehér szőrös fejét Bella az ajtón. 

– Persze, gyere csak! – invitálta Gilbert. 

– Mi a baj? Miért nem jöttetek vissza? 

– Hát… az van, hogy… ööö… – motyogta a gyík. 

– Tudod, muszáj volt egy kis friss levegőt szívnunk – mondta Keke. 

– Ó, jaj! Ne! – kiáltott fel Bella. – Megint megtörtént! Biztos azért, mert nagyon megijedtem a levesestál csörömpölésétől. Annyira kínos! Nem tehetek róla, de ha a megrémülök, bűzt spriccelek magamból, hogy elriasszam az ellenséget. Már észre sem veszem. Miért nem szóltatok? 

– Hát, először nem tudtuk, hogy ez a rémes szag belőled jön – válaszolta Gilbert. 

– Aztán meg nem akartunk megbántani – magyarázta Keke. 

– Pedig mondhattátok volna. Ha a barátaim sem figyelmeztetnek, akkor mégis ki fog? Legfőbb ellenségem, a bagoly? – nevetett Bella. 

– Mit szólnátok, ha kimennénk a parkba enni? – kérdezte Keke. 

– Csodás ötlet! Remek! Tökéletes! – lelkendezett Gilbert. Óvatosan kivitték a tányérokat és a salátát a parkba, és a halastó partján kényelmesen falatoztak. Bella vicces történeteket mesélt arról, ahogy a rá vadászó állatokat sikerült elriasztania a bűzével. Sokat nevettek, remekül érezték magukat együtt. 

– Olyan jó, hogy jöttél. Máskor is szívesen vendégül látunk. Gyere hozzánk sokszor! – lelkesedett Gilbert. 

– Nagyon szívesen jönnék, csak hát tudjátok, a szag… – válaszolta Bella. 

– Hát nem is tudom. Mit tehetnénk? Mi lehetne a megoldás? – tanakodott Gilbert. 

– Van egy ötletem – mondta Keke. – Bella, amikor legközelebb a kastélyhoz közelítesz, már messziről kiabálj nekünk, akkor senki nem ijed meg, és ha a parkban maradunk beszélgetni és ebédelni, mindannyian élvezhetjük a friss levegőt. 

– Ez nagyszerű! Legyen így! Tökéletes! – kiáltotta Gilbert. – Még rengeteg olyan finomságot tudok készíteni, amit sosem kóstoltál – büszkélkedett. 

– Khm. Hát a menüt majd megbeszéljük – mondta Keke. Bella hálásan mosolygott: 

– Köszönöm a kedvességeteket! Most is szívesen maradnék még, de ideje hazaindulnom. 

Keke és Gilbert elkísérték a park széléig, ahol elbúcsúztak a borzlánytól. Ahogy visszafelé sétáltak, Gilbert egyszer csak megszólalt: 

Hát nem furcsa, hogy Bella félelmében ilyen rémes bűzt ereget? 

Keke elnevette magát. 

– Te beszélsz? Ha csapdába kerülsz, akkor is elrohansz, ha leszakad a farkad, és inkább újat növesztesz! 

– Ööö… Tényleg. Ez teljesen kiment a fejemből – mondta Gilbert. – Látod! Milyen szerencse, hogy remekül főzök, így bárki érkezik hozzánk látogatóba, mindig vendégül tudjuk látni egy jó kis lakomára. 

– Bizony! – mosolygott Keke. – Gyere, pihend ki a főzés fáradalmait a tóparton! 

Azzal két barát visszasétált a halastóhoz, ahol a gyík máris elkezdte tervezni a következő ebédet.


Szerkesztette: Németh Eszter


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése