Takács Viktória: Oroszlán a padláson

    

Takács Viktória képe

    A beszűrődő fénysugárban csillogó porszemcsék táncoltak. Jónás lélegzetvisszafojtva állt egy hatalmas, régi láda előtt. 

    Ezen a nyáron ez volt az első izgalmasnak tűnő dolog. Majdnem két hete tartott a vakáció, amit először töltött a szülei nélkül. 

– Elég nagy vagy már kisfiam, hogy egyedül maradj a nagyiéknál – mondta apa. – Meglátod milyen szabadságot jelent ez a nagy kert. Amikor én gyerek voltam, le sem jöttem a diófáról egész nyáron. 

    Így hát Jónás naphosszat rajzolgatott a régi ház egyik szobájában, amit ideiglenesen újra gyerekszobának neveztek ki. Majdnem tízéves volt, és nem volt testvére. Pedig milyen jó lett volna, ha van valaki, akivel felfedezheti ezt a hatalmas udvart, a kert mögötti patakot vagy a nagy diófa óriási lombkoronáját. De Jónás egyedül volt. És unatkozott. 

Nagypapa minden ebéd után elmondta: 

– Na, ez is megvolt, igen jó volt, egészségünkre! És most jöhet a csendespihenő, ugye Jónás? 

    A kisfiú csüggedten bólogatott, mert sosem szerette a délutáni alvást. Nagypapa csendespihenője egyébként a nevével ellentétben igencsak zajos volt, ezért nagymama addig hangosította a tévét, amíg végre túlharsogta nagypapa horkolását. Jónás ilyenkor jobbnak látta, ha elhagyja a szobát. 

– Menj, szaladgálj egyet az udvaron! – mondta nagymama mosolyogva.
Jónás fintorgott. Ha lenne legalább egy kutya. Egyedül igazán nem lehet szaladgálni. 

    Aznap, mielőtt az udvarra ment volna, eszébe jutott valami. Mi lenne, ha felmenne a padlásra? Persze apa és anya azt mondta, hogy ez szigorúan tilos, de most senki nem figyel rá. Nagymama sorozata elég hosszú, ő addig megnézi, mi lehet odafent az a nagy „TILOS”. 

Bruckner Szigfrid 60

(c) Szabó Imola Julianna

Volt egyszer egy kisfiú és volt egyszer egy oroszlán. Nem valós tán, hogy találkoznak, de ők ezt nem tudják. Így aztán 1964-ben egy könyv lapjain összegubancolódnak a szálak, és talán a korszellemnek megfelelően, talán csak úgy, cirkuszi produkcióra is sor kerül.

Majdnem hatvan évvel később egy halom cimborának eszébe jut, születésnapi fellépés, micsoda ötlet, sőt:

PRODUKCIÓ!

Hogy miféle produkció?

Nos, kérem, csak tessék, csak tessék, Cimbora Cirkusz, Világszám!

Csak tessék, csak tessék, a híres-nevezetes Bruckner Szigfrid nemkiérdemesült oroszlán hatvanadik születésnapi fellépésére váltottak jegyet!

Köszönti Önöket a két porondmester:

Eszter és Sándor

 

Bezárjuk az ablakot egy évre

Zelei Marcell illusztrációja

Szerkesztőtársaink

Czeiner-Szücs Anita, Miklya Zsolt és Nagy Izabella

most becsukják egy kis darab időre

ezt az ablakot.

Megnéztük sok-sok szerző és

sok-sok illusztrátor munkáját

harminc vers vagy mese

harminc rajz és kép került

ki az ablakpárkányra.

Egy másik szobában már 

készülődnek

egy újabb ablak kinyitására,

hogy bepillanthassunk abba a szobába,

ahonnan újabb és újabb és újabb

mesék szökkennek ki a tavaszba és

hozzátok, kedves jó Olvasó Cimborák!

Takács Viktória: Hétköznapi királyság

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

 nagyapám emlékére

A világ egyik napsütötte szegletében, Messzivégen, élt egy király, aki szerény kalapja alatt hordta a koronáját. Nem volt az nagy korona, éppen csak akkora, hogy jól megférjen a kopottas parasztkalap alatt. A király nem volt híres messze földön, és nem rajongta körbe semmiféle udvartartás. Nem volt hatalmas kincstára, és nem ült fényes, pazarló lakomákat. Másfajta királyság volt az övé. József, mert így hívták a furcsa uralkodót, nem szerette a cicomát, de a szíve olyan meleg volt, hogy emberek és állatok már messziről érezték a belőle áradó szeretetet. Birtokain mindig sütött a nap, a pillangók mézédes nektárt szívhattak a virágokból, mert közel s távol nem gyűlt felettük felhő az égen. József király esténként befeküdt a királyné mellé a nagy paplanos ágyba, de előtte még gondosan megtisztogatta fénylő koronáját, és kalapja mellé tette a kis asztalra. Gizella királynéval minden este kézen fogva aludtak el, és a ház népe a zárt ajtók mögül sokszor olyan vidám kuncogást hallott, amilyet csak a gyerekszobákból hallani.

Boldogan élt a király, nem vágyott soha fényűzésre. Reggelente kiment a mezőre, végignézett a csillogó földeken, és élvezte birodalma fenséges ragyogását. Szerette tenyerébe pergetni a búzaszemeket, simogatni a tehenek hátát, és fényesíteni a lovak szőrét. Nem adta volna semmiféle pompáért ezeket a perceket.

Volt ennek a királynak egy lánya, Csillag, aki hiába járt a mezőre, hiába kelt kakasszóra és aludt el madárdalra, nem vette észre, milyen csodás birodalomban él. Egyre csak elégedetlenkedett, és cicomára meg pompára vágyott. 

– Poros ez a birodalom! Ősrégi ez a ház! – panaszkodott. – Milyen unalmas minden! Semmi pompa, semmi szórakozás – sóhajtozott, amikor templomba indult a szülei után.

Vasárnap délutánonként szélesre tárta a kaput, és onnan nézte, milyen idegen ifjak járják a falut. Jöttek is a cicomás ficsúrok, és hamarosan akadt köztük egy, aki elrabolta Csillag szívét. József király atyai szíve remélte, hogy gyermeke megtalálja a boldogságot.

Amikor Csillag idegen városba költözött, furcsa csönd lett úrrá Messzivég utcáin. A király jobb szeme sarkában egy aprócska könnycsepp kezdett igazgyöngyé formálódni. A felesége ettől kezdve egy kicsit szorosabban fogta József kezét, a korona pedig egy kicsit tompábban fénylett, mikor a király az éjjeli szekrényre tette.

Kiss Lehel versei

Takács Viktória illusztrációja

 Rajz Lucáról 

december 13.

Az ott a domb. Ezek itt fák

– homályos, szürke, téli világ.

Az égen Luca lobog-libeg,

akár a füst meg a hideg.

Fehér a keze, fehér a lába, 

tüskés bozótok kapnak utána.

Jobb szeme Nap – kihunyva rég.

A bal a Holdból csöpp maradék.

Alatta árnyak, körötte köd,

fölötte felhők, s a felhők fölött

ez a kis pötty: parányi fény

– jön már utána a Vőlegény!

 

 

Takács Viktória illusztrációja

József 

március 19.

Hogyha fölkelsz jó reggel,

találkozhatsz Józseffel

– fején turbánszerű sapka.

Hasonlít a kelő Napra.

Egyik hóna alatt bölcső,

másik hóna alatt kereszt,

s amint jön a dombok élén,

egy-egy füttyöt szélnek ereszt.

Erre sok-sok rügy megpattan,

a méhecskék kirepülnek,

jó kedve lesz a pataknak,

s ékesebb zöldje a fűnek. 

Szentületre halkul füttye, 

terhével már messze jár,

róla suttog csillagerdő, 

titkos méhkas, hét határ...

Ha ágyba dőlsz jó este,

gondolj te is Józsefre! 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csányi Szilvia: Valami bűzlik a kastélyban

Sipos Fanni illusztrációja

A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján. 

Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát. 

– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel. 

A gyík értetlenül nézett rá. 

– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű? 

– Hát ez a szag! 

– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset! 

– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél? 

– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík. 

– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat. 

– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem. 

Lukács-Kis Panka: Táncosok (Zsüzsü és Bübü)

Klesitz Piroska illusztrációja

 – Zsüzsűűű, gyere táncolni! – zümmögte izgatottan Bübü a nővérének, akinek épp csak a potroha látszott ki a repce vakítóan sárga virágából. Nagyon dolgozott.

– Most nem megyek – válaszolt Zsüzsü csámcsogva.

– Mit csinálsz? – érdeklődött Bübü.

– Semmit, és különben is SKH!

– SKH? Az mi? Egy új virágfajta? – értetlenkedett a kisebb méh. 

– Haha – gurgulázott teleszájjal Zsüzsü. – Hogy te milyen kis taknyos vagy! Még ezt sem tudod?! 

– SKH – SEMMI KÖZÖD HOZZÁ! – ezt jelenti.

– Miért nincs hozzá semmi közöm?! Biztos megint zug eszel! – vágott vissza a kicsi.

– Nem igaz! Éppen nektárt gyűjtök! – ellenkezett Zsüzsü.

– Ha tényleg nektárt gyűjtenél, akkor nem zengene a csámcsogásodtól az egész repceföld! Különben is, ha te eszel, én is kérek! Aztán meg menjünk táncolni. Tudod, hogy gyakorolni kell a kicsik születési ünnepségére! – mondta Bübü.

Az újszülött méhek születése a legfontosabb esemény volt a kaptárban, amit minden alkalommal pompásan megünnepeltek. Ilyenkor néhány kiválasztott fiatal méh csodálatos tánccal köszöntötte a frissen kikelt méhecskéket. A táncosok jutalmul a legfinomabb nektárt kapják meg az előadás végén. Ezen a tavaszon Zsüzsüre és Bübüre esett a választás. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy ifjú méhet érhet, hiszen a méhcsalád öregei csak a legjobb táncosokat szokták kiválasztani a kicsik köszöntésére.

– Gyere már! – sürgette Bübü Zsüzsüt, miután mindketten jól megtömték a hasukat finom repcenektárral. – Mami nemsokára keresni fog minket, tudod, hogy vacsorára otthon kell lennünk!

– Jól van, megyek már, ne aggódj annyit! – lebegtette meg szárnyát Zsüzsü.

A két méh felszállt a repce virágáról. Átrepültek a vadvirágos rétre, ahova már odahallatszott a kaptár zümmögése. Ezen a mezőn lesz a születési ünnepség, ezért gyakoroltak itt. Egyik vadvirágról a másikra szálltak. Bübü kecses pörgéssel a pipacsra szállt, majd néhány forgás után átszállt a katángkóró liláskéken ragyogó szirmaira. Itt megállt, és helyben rázta kecsesen a potrohát. Zsüzsü a zsálya lila virágaira libbent a szárnyait rezegtetve. Aztán a gyönyörű táncmozdulat után hangosan csámcsogni kezdett.

Komjáthy Nessie versei

Cserny Timi Pookah illusztrációja

 

Palacsinta

van az úgy

hogy néha

üvölteni kell

meg csapkodni

mert nem az van

amit én elképzeltem

ilyenkor anya elfordul tőlem

mert én vagyok a világ legutálatosabb gyereke

mert ha nem lennék az

nem fordulna el

és utálom magamat

és utálom őt is

és utálom az egész világot

de aztán kiderül

hogy anya azért fordult el

hogy összekeverje 

a finomat

a selymeset

az édeset

és odajön hozzám

és süt belőle a meleg

és anya a palacsinta

és én vagyok a töltelék

Lukács-Kis Panka: Szürkeség

Klesitz Piroska illusztrációja

Megszürkült minden. Az ég, az arcom. Anya is. Nem szeretem a szürkét, szomorú vagyok tőle, és anya is az volt. Egyre szürkébb, lassan már átlátszóan szürke. 

Régen sokat nevetett, játszottunk, öleltük egymást. Akkor minden rózsaszín volt. Anya is. Én is. Szeretem a rózsaszínt, boldoggá tesz, és anyát is boldoggá tette. 

Szikrázó rózsaszín volt minden. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el halványulni. Egyre kevesebbet nevettünk, anya feszült lett. Esténként egyre többször hallottam, hogy apával veszeksznek.

Azt hitték, alszom. Mindent hallottam. Mindig.

A szürke először csak derengett, aztán egyre sűrűbb, sötétebb lett. Már nem múlt el, állandóvá vált. Az esti veszekedések is. Sírtam. Titokban. A tükörből egy szürkülő arc nézett vissza rám.

Vágytam a rózsaszínre, anya is. Próbált nevetni, ölelni. Aztán egy reggel apa elment, és nem jött haza… Vártam, mindig vártam. Ígérte, hogy jön, csak egy kicsit kell elmennie, de szeret, ne aggódjak, ő jön, és velem lesz. Nem így lett. Néha jött, inkább nem. Vártam, mindig vártam. 

Anya teljesen szürke lett, egészen sötétszürke, már-már fekete. Minden szürkévé vált. Utálom a szürkét! Gyűlölöm! Apát is gyűlölöm! Ő tehet erről!

Anya nem mosolyog, nem nevet, nem ölel, nem sír. Anya átlátszó lett. Eltűnt! Meghalt. Ő is itt hagyott! Egyedül vagyok szürkén, szomorúan. Nem akarom apát! Most mégis vele kell mennem, mert már nincs anya, hogy megvédjen, öleljen, szeressen.

Apa elvisz az új lakásába, az új családjához, egy új életbe. Nem akarom! Itt akarok maradni anyával!

Nem engedik. Azt mondják, el kell temetni, be a föld alá. Sírok. Sikítok. A föld alatt hideg van, anya fázni fog! Hadd takarjam be a kedvenc rózsaszín pokrócával. Az jó meleg, nem fog megfázni! Nem engedik a bácsik és a nénik a kórházban. Nem engedik.

Hirtelen pulzálni kezd a szürkeség. Belehasít egy rózsaszín felhő. Egy alak áll a rózsaszínben. Pislogok, mert elvakít a fény. Apa az, kavarog körülötte a bíbor. 

„Hagyják őt!” – robban a hangja. Felém fordul, leguggol, megsimogatja az arcom. Sír. Potyognak a könnyei. „Ne haragudj!” – mondja elfúló hangon. Átölel. 

„Gyere, takarjuk be anyát!”

Hirtelen minden rózsaszín lett, anya is, apa is, én is, az egész világ. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Kátai Letti: Hómofisz Apu

Rumi Frida illusztrációja

 

Ha Apukát választanék,

tutifix, hogy Te lennél. 

Belőlem, ha csibész válna,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válik, csak mondtam.

Lisztbe véletlen trappoltam.

S totál nem direkt sikítok,

oké, falra némi csíkot

azért felkenek a filccel.

Gyerek az, aki nem viccel?

Ha Apukát választanék,

ezer közül Te lennél. 

Ha egy zsivány lakna bennem,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem lakik, csak szólok:

Biztos lelek majd rá módot,

hogy a telód jól elcsenjem,

s vízbe ’véletlen’ engedjem.

Hogy hisztizek? Az is látszat.

Gyerek az, aki nem játszhat?

Ha Apukát választanék,

egész biztos Te lennél. 

Hogyha gazfickóvá válnék,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válok, csak mondom:

ahol te vagy, ott van dolgom.

Laptopod a legjobb sámli,

jó, hogy nem kell hazavárni:

Elvégre ma hómofisz van.

Tart a míting? Bocs, kinyomtam.

Ha Apukát választanék,

hát persze, hogy Te lennél. 

Komiszkodhatnék egész nap,

akkor is csak szeretnél.

Huncutkodva is csak jelzem:

Csapkodok, ha úgy lesz kedvem.

Szuri után hozzád bújok,

több gyufát már ki nem húzok.

De a cipőd holnap újra

manótalpam húzza-nyúzza.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt