Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (1. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Élt egyszer régen, messze innen, túl az Üveghegyen egy király, akinek az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Palotájának nem akadt párja e kerek világon. Hét aranytornya úgy csillogott-villogott, mintha egyenesen a napnak lett volna az otthona. Seregét az összes szomszédos uralkodó félte, kincseskamrája színültig volt. Mégsem irigyelte egyetlen emberfia sem a királyt, mert a palotát vérvörös levelű, fekete fák zárták el a külvilágtól. Ha valaki ebbe a rengetegbe merészkedett, soha nem került elő. Maga a király is csak serege kíséretében vágott át rajta. Ráadásul, ahogy teltek az évek, a fák gyökereket vertek a palota kertjében is, hát oda sem ment szívesen a király és a felesége. 

No, ennek a királynak volt három fia, és amikor a legidősebbnek már olyan sűrű lett a bajusza, mint a fekete erdő, ami körülölelte a palotát, akkor odaállt az apja elé. 

– Kedves édesapám, árulja el nekem, hogy miért sír folyton az egyik szeme?

A király megigazította a koronáját, sóhajtott egy akkorát, hogy még a szakácsok is összerezzentek a konyhában, aztán bólintott és belekezdett. 

– Hát jól van fiam, jól van. Neked elmondom, te talán tudsz segíteni a bajomon. Fiatal legény voltam még, amikor apám parancsára egy hírhedt rablóbanda ellen vonultam a katonákkal. Három vascipőt elkoptattunk, mire a nyomukra akadtunk, igaz, a csata alig egy fertályóráig tarott. A szedett-vedett népség fejvesztve menekült a seregünk elől. Meg is parancsoltam, hogy rögvest indulhasson haza a sok fáradt katona. 

– Ugyan miért? – kérdezett közbe a legidősebb fiú. 

– Várd ki a végét! – intette türelemre az apja. – A rablóbandát szétkergettük, de úgy sejtettem, az éj leple alatt visszatérnének, hogy elvágják a torkunkat. Ezzel indokoltam a döntésemet, hiába hőzöngtek. Az igazság azonban az volt, hogy büszke voltam és türelmetlen. Minél hamarabb el akartam magam is újságolni az apámnak a győzelem hírét. Három nap, három éjjel szakadatlanul meneteltünk, szemhunyásnyit sem aludtunk, amikor a vártól kőhajításnyira lévő ligetnél előresiettem, a sereget elhagyva. Ekkor egy öregasszony akadt az utamba, kérlelt, hogy adnék neki alamizsnát, a lánya lázas betegen fekszik otthon. Égett a föld a talpam alatt, félrelöktem hát, és siettem tovább. Utánam kiáltott az asszony, megátkozott, hogy három fiam születik, de mind végezze úgy, mint a lánya, éhesen, kétségbeesetten, egy kerekerdő sötét mélyén. A negyedik gyermek dióba zárt lány lesz, tengernyi könnyet hullajt érte a palota népe. Hanem én bizony kinevettem az öregasszonyt, mígnem az erdő évről évre sötétebb lett, és amióta megszülettetek, egyre a jóslaton jár az eszem: egyik szememmel folyton siratlak, miközben a másikkal nevetek, ahogy szépen cseperedtek. 

– Egyet se féljen édesapám, megkeresem azt az öregasszonyt, és megetetem vele a saját jóslatát! – fogadkozott a legidősebb királyfi. 

– Jaj, fiam! – kapott a fejéhez az öreg király: – Bánom már, hogy elmondtam neked. Maradj a palotában, itt bajod nem eshet! 

– Lássa édesapám, hogy nem hiába taníttatott az ország legderekabb vitézeivel. Azon nyomban útnak eredek, nem hagyom, hogy tovább eméssze magát – felelt a legidősebb királyfi. 

Meghajolt az apja előtt, s már robogott is le az istállóba, még az anyjától, testvéreitől sem búcsúzott. Felpattant a rézszőrű paripájára, s kivágtatott a kapun. Nem jutott messzire, hiszen a fekete erdő fái olyan sűrűn nőttek, hogy lóháton lehetetlenség volt átvergődni rajta, és erre a legidősebb királyfi a nagy sietségben bizony nem gondolt. Az egyik vöröslevelű fához kötötte a lovát, s gyalog folytatta útját. Díszes mentéjéről elvesztek a gombok, leszakadtak a sujtások, mire átverekedte magát a rengeteg kicsinyke részén. Nap fénye nem jutott be a fák közé, egyetlenegy apró fény pislákolt a távolban, oda igyekezett a királyfi. A nap végére egy tenyérnyi tisztásra jutott, amin apró kunyhó állt. Nem habozott, öklével nagyot csapott a középső deszkára. 

– Eressz be, gonosz banya! – üvöltötte a legidősebb királyfi. 

– Ej, ej fiam. Hát illik így dörömbölni, amikor vendégségbe érkezel? – kérdezte az öregasszony, de nem nyitotta ki az ajtaját. 

– Én ugyan nem udvariaskodni jöttem, hanem azért, hogy visszavonja az átkot! – kiáltotta a királyfi. 

– Ugatsz, mint egy kutya, te semmirekellő! – felelte az öregasszony.

Abban a szempillantásban egy lógó fülű, barna-fekete foltos kutyává változott a királyfi. Nyüszíteni kezdett ijedtében, erre aztán már kitárta az ajtót az öregasszony, és egy csontot dobott neki. 

– Egyél, mihaszna! – mondta, és azután mindenhová követte őt a kutyává lett királyfi.

Telt-múlt az idő, várták, de ugyan hiába várták haza a legidősebb királyfit. Egy esztendő múltán a középső állt az öreg király elé. 

– Édesapám. Mondja el, hova indult a bátyám, és én visszahozom, még ha a pokol fenekére kell is érte mennem! – fogadkozott a legény.

Az öreg király megtörölte folyton könnyező szemét, de nem válaszolt. 

– Ha nem mond semmit, nekivágok toronyiránt! – folytatta a középső királyfi. 

– Hej, fiam. Szomorú sora van annak – bökte ki a király, s apránként mindent elmondott. 

– No, ha így van, akkor tudom is, hogy hol keressem! – felelte a középső fiú, s ő is úgy elviharzott, akár a bátyja.

Az öregasszony kunyhójáig meg sem állt, de ő bizony nem kopogtatott, hanem azon nyomban tüzet rakott a ház oldalában. 

– Na, te banya! Reggelre nem marad belőled több egy marék hamunál, ha nem adod elő a bátyámat! – kiáltotta a középső királyfi. 

– Hej, büszke királyfi, tudd meg, hogy itt van ő velem, egy haja szála sem görbült. Már küldöm is ki hozzád – felelte az öregasszony.

Nyílt az ajtó, de csak résnyire, és egy sáros, foltos kutya szaladt ki rajta. 

– Ne tréfálkozzon velem, mert megkeserüli! – fogadkozott a középső királyfi. 

– No, ha nem hiszel nekem, akkor legalább segíts eloltani a tüzet te mihaszna! – visította az öregasszony.

Abban a pillanatban a középső királyfi alatt kettényílt a rét, s mire felocsúdott, már a föld mélyén találta magát. Egy kút termett a helyén a kunyhó mellett. Az öregasszony annak a vizével oltotta el a tüzet.

Telt-múlt az idő, hiába várták haza a két királyfit, mígnem esztendő fordultával a legfiatalabb is az öreg király elé állt. 

– Édesapám, mondja el, mi történt a két bátyámmal, és én a segítségükre sietek – mondta a legény.

– Nem, nem. Te itthon maradsz, szükségem van rád. Ha te is elmész, ki fogja viselni utánam a koronát? – motyogta a király alig hallhatóan. 

– Mit mondott édesapám? – kérdezte a legifjabb királyfi, s közelebb lépett. 

– Tudd meg, hogy elátkozott egy öregasszony, akinek nem segítettem, hogy mind a hárman elvesztek, és egy dióból húgod születik – hadarta el egy szuszra a király. 

– A bátyáim? 

– Mindketten elmentek az öregasszonyhoz, hogy másítsa meg a szavát. 

– Bolond lennék, ha én is ugyanazt tenném. De csak azért is megtöröm az átkot. Összegyűjtöm az ország valamennyi ácsát, asztalosát és favágóját. Velük az oldalamon kivágom az összes diófát a fekete erdőben, de még azon is túl az egész országban. Lássuk meg, akkor hogyan terem majd diót a fekete erdő! – mondta a legifjabb királyfi, mind közül a legszilajabb. És elviharzott.

Szerkesztette: Németh Eszter