Póth Rebeka: Szökés Szilveszterkor

 

Póth Rebeka illusztrációja

Gyorsan szedte a lábát, sietnie kellett. Szökésben volt.

Hátizsákja ide-oda imbolygott a hátán, ami még nehezítette a dolgát. Elszántsága mégis vitte. Vitte előre.

Fejében kavarogtak a gondolatok. A helyszínt, ahol összegyűlnek majd, csak hallomásból ismerte – a szomszéd kanárik meséltek róla néha –, így hát bíznia kellett a megérzéseiben.

Sose hagyhatta el a szobát.

Egy dolog indította most mégis útnak: utálta a petárdát, a tűzijátékot, tiszta szívéből utálta… Na meg: vágyott a társaságra.

Rövidke lábait egymás elé rakosgatva olyan utakat, szűkebb utcákat keresett, amelyek kevésbé voltak kivilágítva. Szerencséjére a város egy igen zöld részén lakott, és itt – bár tél volt, így zöldről nem beszélhetünk –, az őszről megmaradt avar a padkák mellett remek búvóhelyül szolgált a kis kalandnak.

Lassan, de biztosan haladt előre. Járókelők, akik észrevehették volna a szökést, nem voltak a közelben, mindenki a boltokban volt, hogy beszerezze a virslit, lencsét, pezsgőt az estéhez.

Annál jobb neki! Úgyis unták már őt... Tudja, mert érezte, hogy az utóbbi időben mellőzték. Csak ímmel-ámmal etették, ő pedig alig látott valamit a világból a kis üvegen át, és rettenetesen unatkozott.

A teknős elképzelte, ahogy a róla készített fotók másnap kikerülnek a lámpaoszlopokra, mint valami szökött bűnözőé... Ezen nevetnie kellett.

Vajon a többiek vállalják-e a kockázatot? – morfondírozott magában.

Az Állatkertben is híre ment, mire készülnek a városiak. A kis zöld hírvivő papagáj alapos munkát végzett. Az állatkertiek viszont, közel a város szívéhez, a jóléthez, kényelemhez voltak szokva, így nem igazán volt kedvük fellázadni. Az élelemmel, ellátmánnyal nem volt gondjuk, a kedves állatkerti gondozók bőven adtak nekik, nem is beszélve a látogatókról…

Ráadásul, ha valakinek kicsinye született, másnap cikkeztek is róla – szóval híresek is lettek! Hát kell ennél több?

Na persze, néha a nap végén már túlzásnak érezték a sok benyúló, simogató kezet, ilyenkor muszáj volt jelezni, hogy elég volt mára: egy-egy karmolás, hirtelen harapás, ijesztő hang (de nagyot ugrottak az emberek ijedtükben!), jól irányzott, sárga kis csóva segített a határok kijelölésében.

A ketrecükből még a tűzijátékot is jól látták, és tisztes távolból, különösebb zaj nélkül még élvezni is tudták a nem mindennapi panorámát.

Egyetlen állatot csigázott fel a szökés ötlete – nem, nem a különleges afrikai óriáscsigát. Hanem a szelíd zsiráfot.

A kijutással nehezebb dolga volt, mint képzelte: magassága, hosszú csontjai miatt nem hajtogathatta össze magát olyan apróra, hogy átslisszanhasson a kerítések alatt, mint a nyúl vagy a kutya, akik ügyesen üreget ásva egy szempillantás alatt átnyomhatták magukat a kis résen. Nekifutásból kellett próbálkoznia a hátsó bejáratnál.

Átjutott.

Már csak arra kellett figyelnie, hogy a lámpaoszlopok tövében el tudjon rejtőzni. Ez is sikerült, és érdekes módon senkinek nem tűnt fel, hogy a lámpaoszlopnak zsiráf alakú árnyéka van – hát annyi furcsaság megesik Budapesten, ki is figyelne fel épp erre…

A zsiráf méltóságteljesen haladhatott tovább. Hosszú lábainak, jó ösztöneinek köszönhetően hamar a megadott helyszínre ért. Senkinek nem tűnt fel semmi.

A réten két állat meredt bambán egymásra. A zsiráf és a kis teknősbéka. Zavarban voltak, mert nem erről volt szó. Hová lettek a többiek?

Kétségkívül árulás történt. Nem mertek eljönni, inukba szállt a bátorságuk... Gyáva népség!

A zsiráf az állatkertben már látott teknőst – habár nem ilyen aprócskát, mint ez itt, hanem tisztességes, szép nagyot. A teknős viszont életében nem látott még zsiráfot, így kellett egy kis idő, mire előbújt a páncélja alól, és megbizonyosodott róla, hogy ők ketten ugyanabból a célból jöttek el.

Merre tovább?

A rét kihalt volt, csak a száraz faágak halk zizegése hallatszott távolabbról, ahogy a téli szél megborzolta őket.

Aztán eldördült pár petárda. A zsiráf kicsire húzta magát, egészen hasonló lett a mellette kuporgó teknőshöz. A teknős erre felbátorodott, kibújt a páncélja alól, és megkocogtatta a zsiráf szarvacskáit.

– Akkor indulunk, vagy mi lesz?

– Várjuk meg a hajnalt, míg mindenki elalszik, és akkor induljunk – javasolta a zsiráf. – Addig ezt látnod kell.

Azzal a zsiráf a nyakába vette a kis teknőst, aki onnan nézhette végre, életében először. Gyönyörű volt.

A tűzijátékok fényrózsái sorra nyíltak ki a sötét égen. Az arany, rózsaszín, lila és kék virágok kitágultak, majd elhervadtak a téli éjszakában.

Aztán az utolsó virág is kinyílt, majd beleolvadt a sötétbe, és a petádák zaja is halkulni kezdett, majd abbamaradt. A zsiráf érezte a nyakán, hogy a teknős kis teste ütemesen emelkedik fel és le.

Elaludt.

Nem csoda, hiszen milyen nagy utat tett meg idáig is azokon a kicsi lábakon… Bátorsága nagyobb volt, mint a termete.

A zsiráf gyengéden leguggolt, aztán ő maga is kényelmesen elhelyezkedett a földön. Nagyon figyelt, hogy fel ne ébressze páncélos barátját. Szükségük van alvásra, holnap jön csak a java…

Hamar megtalálta őt is az álom, hosszú szempillái lecsukódtak. Hullámzó füvű szavannákon sétálgatott, legelészett, szarvait a finom nap melegítette. Nem volt más, csak a tágas tér, a növények és a magas égbolt.

Hajnalban didergősen ébredt, kis útitársa, a teknős ébresztette, aki már útra készen álldogált a fejénél. Átmozgatták elgémberedett tagjaikat, szemükből – kis hóval, zúzmarával – kimosták az álom maradékát. Elindultak.

Szabadok voltak. És végre nem voltak egyedül.

 

 

Szerkesztette: Turbuly Lilla