Czeiner-Szücs Anita: Pötty

Vadas Máté illusztrációja

 

Lenke legújabb, fehér pettyes nyáriruhája a szennyeskosárban várta a hétvégi nagymosást. Előző nap a vacsorához édes áfonyalekvárt kínáltak. A kislány az utolsó falattal véletlenül leette magát. A lila ragacs foltot hagyott fehér gallérján és még az övén is. Lenke megijedt. Mi lesz a szép ruhával? De nagypapája szerint a mama mosószappanja még a makacs foltokat is nyom nélkül eltávolítja. – Az áfonyalekvár semmiség! – legyintett.

A szennyeskosár mélyén azonban a selyemruha és öntudatos pettyei ebben már nem voltak annyira biztosak. Most landoltak először a lábszagú zoknik és a piszkos bugyik között. A finom anyag gyűrötten és lekvárfoltosan hevert, fehér pettyei pedig a várakozás bizonytalanságában egyre jobban aggódtak. – Talán örökre elfeledkeznek rólunk. Lehet, hogy Lenke kap egy új ruhát. Minden pöttyök anyja, micsoda balszerencse – nyafogtak. A szennyeskosár békéjét felkavarva egyre nagyobb zúgolódásba kezdtek. Egyikük, megelégelve a zsivajt és a tehetetlen várakozást, gondolt egyet, és se szó, se beszéd, zsupsz, leugrott a ruháról. A sötétkék selyem könnyedén engedte el a kis Pöttyöt. Mintha évek óta minden nap gyakorolták volna a búcsúzást, olyan puhán váltak el egymástól.

Pötty volt a legbátrabb minden pettytestvére közül, így nem csoda, hogy ő egyedül vágott neki az ismeretlennek. – Ha ezt a ruhát már úgyis elfelejtették, jobb, ha máshová szegődök – gondolta a kis korong, és útnak indult.

Lenkéék egy park mellett laktak, ahol a pingpongozók is gyakran játszottak az asztaloknál. – Pakk-pakk, pakk-pakk, pakk-pakk-pakk-paaaakkkk – figyelt fel Pötty a könnyed pattogásra. Egy pingponglabda lepottyant, és pont Pötty előtt gurult el a pázsit felé. – Nahát, ez a labda olyan, mint én: fehér és kerek! Beállok játszani helyette – határozta el hirtelen. Az egyik játékos mellé gurult, aki gondolkodás nélkül felkapta a betonról, de amikor a szerva következett, Pötty nem pattant meg, hanem belesimult az asztal zöld felületébe. Belesimulásban verhetetlen volt, de a játékos mégis mérges lett: vesztésre állt. Újra és újra megpróbálta a szervát, az persze, egyszer sem sikerült. Végül, mint egy porcicát, dühösen lesöpörte Pöttyöt az asztal síkjáról. 

A kis fehér korong nem vette a szívére a dolgot, egyszerűen továbbállt. A park egyik oszlopán hamarosan megpillantott egy órát. Felcsillant a szeme. Az óra fehér számlapja szakasztott olyan volt, mint Pötty, ezért úgy gondolta, felkapaszkodik a tiktakolóval szemközti oszlopra, és ő is mutatja majd az időt. – Milyen jó, végre hasznomat vehetik – dülleszkedett büszkén a magasban. Igen ám, csakhogy a mutatók hiányoztak Pötty új feladatához. Az arra járó parkőr így joggal hitte őt madárpiszoknak. Fogta a zsebében lévő kendőt, és három-négy lendületes mozdulattal levakarta Pöttyöt az oszlopról.

Kalandorunk a fűbe hullott. Szabályosan elterült a mélyzöld szálak között. Mire felocsúdott volna odalenn, egy kislány szúrta ki. – Nézd, apa, milyen különleges virág! – futott oda hozzá. Ám, amikor le akarta szakítani, látta, hogy se szára, se szirma nincs, és még csak nem is illatos. Csalódottan ejtette ki a kezéből.

Mint Lenke ruháján a lágy gyűrődés, Pötty arcára most először rajzolt ráncokat az aggodalom. – Mitévő legyek? – simított végig az ismerős barázdán, de nem sok ideje volt a válaszon törni a fejét. Egy vadul csaholó kutya fente rá a fogát. – Vaúúú – ugatta boldogan, könnyen jött jutalomfalatnak nézve Pöttyöt. Az eb nyálas nyelvét látva a vakmerő kis mintának inába szállt a bátorsága. Gurulni kezdett, de a négylábú gyorsabb volt nála. – Kérlek, ne egyél meg, nem vagyok cukor, se jutalomfalat! Pötty vagyok, egy pötty Lenke nyáriruhájáról! – kiáltozta rémületében. A furcsa visítás, az ismeretlen hang meghökkentette és megállította az éhes blökit. Csodálkozva oldalra fordította fejét. – Én csak egy pötty vagyok. Ne bánts! – könyörögte Pötty. Az ugató jószág egy-két pillanatig nézte még a csodabogarat, aztán inkább a gazdájához ügetett. A reszkető Pötty ottmaradt zihálva a zöld pázsiton. Megmenekült, és már pontosan tudta, hol találja meg, amit keres.

Ebben a pillanatban a nyári szél mosószappanillatot fújt a parkba, Pötty pedig Lenkéék balkonja felé pillantva meglátta a frissen teregetett ruhákat. Csak arra vágyott már, hogy újra a helyén gyűrődjön, és díszíthesse a kislány fényes öltözékét. Meg sem állt hazáig.

 A pöttymintás selyemszoknya estig lengedezett a szárítókötélen, és a vacsora előtt már patyolattiszta övvel, gallérral és a ragyogó pettytestvérekkel várt Lenkére. Pötty még sosem mosolygott ilyen fényesen: végre a helyén volt.

Szerkesztette: Miklya Zsolt