 |
| Arthofer Márk illusztrációja |
Egyszer régen, mikor Zuglóban, a Róna utcában még nem emeletes házak voltak, hanem termőföldek, meg legelők, lakott ott egy bolgárkertész. A kertjében tél végétől tél elejéig termesztették a zöldségeket, virágokat. Ez úgy volt lehetséges, hogy az üvegházak gyűrűjében, a kert közepén, kőhajításnyira a hosszú, sokszobás háztól, volt egy kút.
Igen mélyre volt fúrva, messze volt a föld színétől a víz színe, ezért a bolgárkertész, hogy megszabadítsa családját az állandó vízhordás fáradalmától, készíttetett egy öblös tetőcserepekkel és bádog ereszcsatornákkal kirakott, apró fa zsilipekkel ellátott öntözőrendszert és egy lovaskutat. A lovaskút hasonlított egy kerekeskútra, annyiban, hogy egy vastag tengelyt állítottak fölé, erre hosszú láncot tekertek, aminek a végére vödröt akasztottak, de a kézzel hajtott kerék helyett egy ló járt körbe-körbe, az forgatta egy fogaskerék és egy váltó segítségével a tengelyt, tekerte föl-le a láncot.
Mikor fölért a vödör, nekiütközött egy kiálló kőnek, és kiborult víz, egyenesen a káva körül kialakított vályúba, ahonnan szépen elfolydogált a kert különböző részeibe, attól függően, hogy a bolgárkertész gyerekei, unokái milyen parancsot kaptak, melyik apró zsilipet nyissák-zárják. A lóra is mindig egy gyerek ügyelt, aki minden koppanásnál-csobbanásnál átfordította a váltót. Üres vödörrel jobbra, teli vödörrel balra, és így tovább, reggeltől estig.
A ló nem szerette a munkát. Hosszú volt a nap, fárasztó, de leginkább unalmas. Egyáltalán nem lónak való. Álmaiban még látta az ősei emlékeit a szabad sztyeppékről, a száguldásról, a szélben lobogó farkakról és sörényekről. Mégis, mikor reggel jött érte a gyerek, ellenkezés nélkül ment vissza a járomba, húzni a vizet.
Egy tikkasztó nyári napon, mikor épp nagyon hálás volt a kút fölé futtatott, árnyékadó, méhdünnyögtető rózsalugasért, a ló arra lett figyelmes, hogy a csapásban, amit a hosszú évek alatt koptatott a kút körül, megjelent egy sor hangya. Költözködés lehetett, mert szinte minden hangya apró, fehér tojásokat vitt a csápjai közt. Jöttek, csak jöttek sorra, keresztül a ló útján, ő meg igyekezett, hogy ne lépjen rájuk. Nem volt könnyű.
Mikor a kisgyerek figyelme kissé elkalandozott, a ló egy óvatlan pillanatban megállt, és lehajolt.
– Miért pont erre jöttök? Nem féltek, hogy összetaposlak titeket, és meghaltok?
Egy hangya megtorpant, és fölnézett. Valamivel nagyobb volt, mint a többi, és a csáprágói olyanok voltak, mint a bolgárkertész metszőollója.
– Nem félünk – válaszolta a lónak. – Ha meghalunk, majd jön más, elfoglalja a helyünket, és a kolónia tovább él. Ez a mi utunk.
A ló elgondolkodott. Neki nem volt kolóniája, de tudta, hogyha meghal, az ő helyére is jön más, és a bolgárkertészet tovább virul.
A gyerek észrevette, hogy megállt a vödör, és a ló felé suhintott a pálcájával. A ló továbbindult, de a gondolatai ott maradtak, a hangyánál.
Ha a hangya meghal, a helyére jön más, és a kolónia tovább él.
Ha ő, a ló meghal, a helyére jön más, és a bolgárkertészet tovább virul.
Ő, a ló szabad sztyeppén akart meghalni, nem a kúthoz kötve.
Ha a hangya meghal, a helyére jön más, és a kolónia tovább él.
Ha ő, a ló meghal, a helyére jön más, és a bolgárkertészet tovább virul.
Tehát ő, a ló, tulajdonképpen nem szükséges ahhoz, hogy a bolgárkertész és a családja ne haljon éhen.
Ha ő, a ló nem szükséges, akkor szabad.
Este, mikor kikötötték a járomból, és bevezették az istállóba, még mindig ezen gondolkozott. Megette a szénát-zabot, amit eléadtak, ivott a vízből, amit ő maga húzott fel a kútból, aztán elaludt. A sztyeppékkel álmodott, a száraz, fűillatú széllel, a szertelen száguldással.
Reggel nagy felfordulás volt a bolgárkertésznél: a szállítmányok elkéstek, a rendőrségnél feljelentést tettek, a megtalálónak szép jutalmat helyeztek kilátásba.
Aznap a gyerekek húzták a vizet.
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése